Másnak is ennyire nehéz egy vetélés/missed ab utáni babavárás?

Nekem két veszteségem volt, amiket borzasztóan meggyászoltam. Azt hittem, hogy végig fogom stresszelni az egészet, főleg hogy semmilyen egészségügyi okot nem találtak, amiért történhetett. Így féltem, hogy mégiscsak van velem valami gond, amit nem ismertek fel... Plusz az 5. héten volt egy rózsaszín pecsételésem, akkor azt hittem, ennek is vége... de nem történt semmi.

Majdnem sírtam a nőgyógyász várójában a terhességmegállapítás előtt, szegény férjem hozzám sem tudott szólni (én az a magányosan, magamban szenvedős vagyok, ebben a lelkiállapotban azt sem bírom elviselni, ha hozzám érnek, szóval nem ő volt az érzéketlen bunkó). Direkt későn mentem, mert minél később akartam szembesülni valami rosszal... de ott volt, nagyobb is volt, mint kellett volna lennie (ekkor volt menzesz szerint 8+6).

Aztán rettegtem, tudtam, hogy nem bírom ki a genetikai uh-ig, főleg hogy itt igyekeztek minél későbbre rakni, hogy minél nagyobb legyen, és minél nagyobb esély legyen meglátni, ha gond van. Ezért elmentünk babamozizni a kettő között, különben megkattantam volna. Így is majdnem sírtam előtte. De jól volt, ugrabugrált. Aztán az 1. genetikai ultrahang előtt sem enni, sem inni nem bírtam, még le is lettem cseszve, hogy telt hólyaggal kellett volna menni... de nehéz mit kezdeni azzal, ha nem tudsz lenyomni semmit a torkodon... De az uh alatt és után valahogy egy picikét könnyebb lett. Egészséges volt, aktív, mindent rendben találtak.

De attól még rettegtem. Aztán a 15-16. hét között éreztem, hogy megmozdul. Kis bugyborékoló, furcsa érzés, kb. 1 hétig filóztam, hogy ez most ő vagy bélmozgás (de a beleimmel 29 éve együtt élek, elég jól ismerem őket, és ez nagyon nem olyan volt...). Aztán belülről úgy végigszántott, hogy azt hittem, kimászik egy alien :D. Lehet, elege volt, hogy én itt vekengek, és biztosítani akart, hogy igen, ő az. És innentől lett egyre jobb. Nem volt olyan nap azóta, amikor ne adott volna egy kis életjelet, és egyre többet érzem. Ebből tudtam, hogy egyre nagyobb, vagyis rendesen fejlődik, a plusz uh-kon ezt mindig megerősítették. Meg szerintem megérzi, mikor kezdek kicsit aggódni, mert akkor mindig megmoccan. Ha mégsem, fel lehet kelteni, kis aktivitásra rávenni (ez kb. 23. hét). És azt vettem észre, hogy a 2. genetikai ultrahang előtt még kicsit izgulok, még kicsit aggódom, de lehet velem beszélgetni, arra gondolok, hogy milyen jó lesz megint látni, és hogy úgysem lesz baj. Mindene szép, formás volt, tartotta a +5 napos nagyságot, semmi rendellenességet nem láttak. És megint kicsit könnyebb lett.

Most már annyira nem stresszelek. Nyilván még mindig nem egyszerű, de azért napról napra egyre kevesebb az esély, hogy gond legyen. Ez pedig kicsit megnyugtat. Plusz hogy mozog, így nem aggódom, lesz-e szívhang, mert tudom, hogy lesz.

Missed ab utan két hónappal fogant meg a kisfiam.

Természetesen izgultam minden egyes ultrahamg előtt,de nem stresszeltem rá.

17 hónapos már azóta a fiam.

Szia 3 vetélés után lettem terhes. Hát nem voltam nyugodt ,persze még véreztem is többször, a védőnő is rásegített hogy jaj mi lehet ....

Szóval rettegtem minden nap és minden percben egy katasztrófa volt a terhességem. De egészséges kislány itt szuszog mellettem

A legnagyobb támaszom az orvosom volt. Nem nézett hülyének és extra segítőkész volt.