Terhesség alatt halt már meg anyukád/apukád?

Nagyon friss még a dolog. Egy pár hete halt meg édesanyám. Betegség után, alig múlt 50 éves, nagyon jó kapcsolatban voltunk. Úgy érzem, mintha összetört volna egy részem. Persze nyilván keresem a pozitív dolgokat, de néha, mikor több időm van gondolkodni, olyankor nagyon elveszett vagyok és félek, hogy odabent a sok stressz árt a babának. Nyilván igyekszem tartani magam, de gyakran nem sikerül. Egy hónap múlva szülnöm kell és borzasztóan fáj, hogy ő nem lehet ennek a csodának része. A nagyszülők közül rá számíthattunk a leginkább, vagyis inkább úgy fogalmazom, hogy neki voltak a gyerekek a legfontosabbak, értett a nyelvükön, betartotta a főbb kéréseinket, sosem szólt bele, hogy hogyan csináljuk, mindig csak kérdezett, de legfőképpen ő törődött velünk a legtöbbet, pedig sok km van közöttünk és mégis neki kellett elsőre elnennie. Ti hogyan léptetek túl ezen? Vagy majd az idő és a babával való dolgok megoldják, hogy ne legyen ekkora üresség bennem?

A gyerekeim annyira megértőek néha, hogy magam sem értem miért érdemlem meg őket, de valamiért érzik, hogy nekem most nyugalomra és szeretetre van szükségem. Van, aki esetleg szülés után roppant bele? A férjem attól tart, hogy amiatt tartom magam, mert bennem fejlődik egy élet és aztán robbanni fog.