Hogy éltétek meg az első terhesség megállapító vizsgálatot?

Hát én nem így éltem meg.

Elhataroztuk a babát, össze is jött. A potitív teszttel felfogtam, hogy változni fog az életünk, ennyi.

7hetesen voltam megállapításon, különösen nem.izgultam miatta. Mikor kijelentette a doki, hogy minden oké, kicsit megkönnyebbültem és ennyi.

Nem pörögtem rá. 2 hetes a lányom

Én is izgultam, de azért alapvetően lazán kezeltem, mi is már jó ideje vártuk a babát, de azért sok pozitív teszt és a folyamatos reggeli hányingerek engem eléggé megnyugtattak. Aztán amikor az orvosom már percek óta csak csendben nézegette az ultrahangot, akkor kezdett átalakulni bennem a pozitív izgulás a komoly aggodalommá. Láttam a képen a szívdobogást meg mindent, de a doki mégis csak hümmögött. Aztán mondta, hogy szerinte ez méhen kívüli. Na én ott majdnem elsírtam magam. De magánorvos volt, szóval odatelefonált a kórházba, ahol amúgy dolgozott, hogy soron kívül legyenek már kedvesek fogadni engem és megvizsgálni, mert szerinte gáz van. A SOTE gépei azért mégis csak szofisztikáltabbak, mint az övé ott a rendelőben.

Röpke 3 órás várakozás után végül csak megultrahangozott valaki hozzáértő egy normális géppel, és csak pislogott, hogy mit riogattak engem méhen kívüliséggel, teljesen rendben van minden és gratulált.

Na nekem akkor azért egy giganagy kő zuhant le a szívemről, bevallom. De úgy igazán elengedni nem mertem magam, a 12. heti ultrahangnál még rettegtem, hogy csak minden rendben legyen, utána kicsit megnyugodtam, de aztán megint kezdtem aggódni a következő ultrahangig, aztán az nyugtatott meg nagyjából tartósan, amikor már éreztem rugdalózni odabent. Akkor meg már a rémtörténetekkel ijesztgettem magam, hogy szülés előtt közvetlenül vagy közben vagy után történik valami borzalom, és akkor meg emiatt paráztam. Akkor azzal nyugtattam magam, hogy miután megszületik, már talán kicsit jobban fogom tudni, hogy mi a helyzet vele, bármikor ellenőrizhetem, hogy lélegzik-e, hogy megvan-e még, nem vagyok orvosokra és műszerekre utalva ehhez. Ami amúgy igaz, csak aztán az aggodalom természetesen nem szűnt meg teljesen, most is itt köhécsel, gondolom elkapott valami gethát a bölcsiben (már megint), és parázhatok, hogy ugye nem valami nagyon vészes betegség :D

Szóval csak azt akarom mondani, hogy egy ultrahang, főleg az első, az még bőven nem elég ahhoz, hogy nyugodtan hátradőlj és felsóhajts, hogy dejó, minden rendben. Ha kicsit is olyan típus vagy, mint én, akkor mostantól kezdődik csak az aggodalom időszaka az életedben. És kb tart is majd halálodig. :D

Azért sok boldogságot és minden jót kívánok nektek :)

Bennem ugyanez van, mindig van bennem stressz. Pl nekem nagyon durva hányinger, ételundor, cicifajdalom-keménység, rosszullét, pattanás meg minden volt. És kb 5 napja elmúltak a tünetek. Csak a mellfájdalom maradt de az is tűrhető. Alig vártam h elmúljanak a tünetek mert szörnyen voltam hetekig. Erre most elmúlt és hiányzik, aggódom h rendbe van-e, van e még szivhang blabla... egy hét múlva megyek dokihoz.

Teljesen normális hogy parázol ilyenkor mindentől, kb ismerőseim 90%-a még kutyább volt tőlem úgy féltek.😅

“Fura ez a lelki hullámvasút amibe ismét belekerültem. Alapvetően nem vagyok ilyen, tudom kiegyensúlyozottan kezelni a helyzetemet. Hát most nem tudom.”

Pontosan ezt érzem én is, első babát várom. Megszoktam, hogy mindent elintézek, menedzselem az életemet és most egy olyan helyzetben vagyok, ami felett nincs kontrollom, nem tudom irányítani. Ilyenkor segít a hit meg a higgadtság, ezt próbálom most gyakorolni én is.