Anyukák, akik elakartátok vetetni a babát, de mégsem tettétek, nem éreztek bűntudatot?

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem inkább. Örültem, hogy nem fogom megtenni, ráadásul a középső gyerek anyák napi ünnepélye előtt jöttem az orvostól. Akkor és ott minden kételyem szertefoszlott.

Mi csak mint lehetőségről beszéltünk róla a férjemmel, orvossal már nem, mert addigra eldöntöttük, hogy megtartjuk, csak az első sokk volt ránk túl nagy hatással. A dokimnak mondtuk, hogy nem tervezett a baba, a magánrendelésén nincs uh, ott tapintás alapján szinte biztosra mondta, másnap a kórházban amíg vártunk az uh-ra, megkérdezte, hogy mi lesz, ha terhes vagyok, mondtuk, hogy most már legyen bent, mert már beleéltük magunk, hogy szülők leszünk. Nagyon örült neki, hogy így döntöttünk. Nincs bűntudatunk, hogy nem tudtuk egyszerre, hogy mi legyen. Nagyon szeretjük őt, nem szenved hiányt sem szeretetben, sem másban. A lényeg, hogy jó döntést hoztunk, csak ez számít.

Értem mire gondolsz. El akartam vetetni, a negyediket, lehetetlennek gondoltam a megtartását, aztán mégis visszafordultunk az úton, meggondoltam magam. Nem bántam meg, de mégis minden nap eszembe jut, ha ránézek, és lelkiismeretfurdalásom van. Most lesz 2 éves. Minden nap örülök neki, hogy él. Kicsi bűntudatot érzek, hogy egyáltalán meg akartam tenni az abortuszt, de azért megkönnyebbülés, hogy mégsem. Azt hiszem, erre én egy életen át emlékezni fogok, de ahogy telik az idő, egyre jobb ez az érzés, fakul a bűntudat. Mert nincs miért vádolni magunkat, nem tettük meg...