Lehet ebböl még valami? (1. lombik)

Köszönöm mindennkinem a választ és a bíztatást.

Az utolsó előtti válaszolónak: Nem azért haragszom az orvosokra mert nem sikerült. Nyilván nem ő akadályozta meg. Hanem azért haragszom, amiért négy éve minden orvos sorban hiteget. Amikor azt ígérik, hogy szedjem ezt a gyógszert, egészen biztos segíteni fog. Meg amikor az egyik legtöbbet dícsért endokrinológus ilyeneket mond, hogy jajj, de gyönyörűek az eredményeim, pontosan az ilyenekkel szokott elsőre sikerülni a lombik. Akkor ne higyjek és ne bízzak? A lombikos orvos legalabb csak annyit mondott, hogy 40% és kész.

Annyiszor hallottam már a négy éve alatt, hogy na most aztán biztosan sikerülni fog. Aztán mikor jött a pofáraesés, akkor annyit mondtak, hát varázsolni én sem tudok. És én ezért haragszom. Akkor mondják azt, hogy ez még próbáljuk meg, nem tudom ér e a lókakinál többet, és akkor tudom mihez tartani magam. De ez az állandó ígérgetés kikészít, mert szerintem nem fair, hogy egy másik ember megbízik bennem, én megígérek olyat amit nem tudok teljesíteni. Végülis ők rendelés után hazamennek és mindegy nekik. Nem ők élik át újra és újra a csalódást.

És mondom, nem a lombikos orvosra haragszom (bár a végén ő is bizakodó volt), hanem főleg arra tizenvalahányra, akik a négy év alatt vagy semmit sem csináltak vagy félrekezeltek. De főleg kettőre, az első nőgyógyászomra, aki két évig hitegetett és talált ki újabb vizsgálatokat, csak hogy még tudjon pénzt legombolni rólam, és a végén közölte, hogy csodát tenni nem tud, nőjek fel. Illetve arra a nagyon elismert endokrinológusra, aki egy évig kezelte a nem létező inzulinrezisztenciámat, majd jóformán megígérte, hogy az első lombik sikeres lesz. Ha ezt a három évet megspóroltam volna, akkor nem harmincvalahány évesen lennék anyuka. Ha leszek valaha egyáltalán. (Gyanítom, hogy addig kezelnek, míg végleg kifutok az időből, és aztán közlik, hogy öreg vagyok, pedig Isten az atyám időben belevágtunk, épp csak 27 voltam)