Gyermektelenség a családban: milyen élethelyzetek fordulnak elő a környezetetekben, milyen konfliktusokhoz vezetnek, hogyan kezelitek?

Én úgy látom, az alapvető probléma családon belül az szokott lenni, hogy a gyerek és a gyerekes szülők automatikusan magasabb szintre kerülnek a családon belül, mint a gyermektelenek, főleg a friss nagyszülők szemében.

Ez monndjuk családon kívül is így van, csak ott könnyebb figyelmen kívül hagyni a jelenséget. Sok szülő úgy érzi, ő több azoknál, akiknek valamilyen okból nincs gyereke, a család pedig gyakran ráerősít erre, ami nyilván nagyon tud fájni azoknak, akik szintén szeretnének babát/párt, de nem jön össze. Az állandó öszehasonlítgatás nagyon tud fájni.

További probléma szűk családon belül, ha csak a gyerekek kerülnek középpontba. Emlékszem, mikor megszületett az első unoka, a nagyszülők szemében mi, a gyermektelen testvér és párja szinte megszűntünk létezni, az égvilágon semmi nem éérdekelte őket a gyereken kívül. Na, az pl. egy rossz időszak volt.

Testvéremnek nemhogy gyereke, de tartós párkapcsolata sincs, pedig idősebb is nálam és vágyik is rá. Nincsenek konfliktusaink, a lányomon éli ki az apai ösztöneit nagybácsiként. Még az is lehet, hogy ez jobban tetszik neki, mint majd az apaság fog, ha egyszer összejön, mert így tényleg letudja párhetente néhány órával a babázást, ha sajátja lesz, azzal majd valószínűleg nem tudja ezt megtenni :D

Szerintem ahol ebből konfliktus van, ott amúgy is vannak problémák a családi életben, ami ezen ütközik ki, és ennek a konkrét konfliktusnak a kezelése ott kezdődne, hogy a többi gondot megoldjátok egymás között.

Egyes meglátásaival nagyon egyet tudok érteni.

Nálunk tesóméknál van gyerek, mi bő 1 éve küzdünk.

Két konfliktushelyzet áll fenn:

- egyik abszolút egybevág azzal, hogy sógornőm valami magasztos szentnek hiheti magát a gyerek után - pedig ők is küzdöttek nem keveset - mert engem minden egyes alkalommal vegzál azzal, nekünk miért nincs még. "Nem gondolod hogy ideje lenne?" "Húzzatok most már bele!" stb. Valmiért ha ott van anyám, őt is elkapja a gépszíj, pedig tudja, hogy mindent megteszünk, épp kivizsgáltatjuk magunkat.

- a másik szintén sógornőmhöz köthető, gondolom jószándék vezérli, hogy ilyen digitális időkben ne maradjunk le a zseniális gyereke fejlődésének minden mozzanatáról :) de a közös családi csetet, nem viccelek, kétnaponta kb. 20(!) képpel/videóval tolja meg már másfél éve. Egy ponton nem bírtam már tovább a kötelező ajnározást ("Jaj milyen szép/okos/ügyes Pistike!"), abbahagytam, a következő alkalomkor amikor beszéltünk, szóvá is tette. :D Én elnevetgéltem a dolgot, aztán egy depis időszakban spamba raktam az egész beszélgetést, mert nem hiányzott más gyerekét nézni állandóan - szóval most itt tartunk, kb totális nembeszélünk viszony tesómékkal, igaz ez engem nem annyira bánt, jobb így. :D

A megoldás számomra az elkerülés, illetve a megjegyzések esetében, legközelebb a nyílt lefegyverzés lesz "Katika, ne kérdezd ezt kérlek többször, most járunk meddőségibe, ha van hír, szólok, jó? Felnőtt emberként ezt biztos megérted."

Persze az emberi hülyeséggel, rossz szándékkal nem lehet mit kezdeni.

Ellenpélda is van azért, hogy teljes legyen a kép:

férjem huga is szült, ott becsúszott baba volt, DE őket ampakk imádom. Nem árasztanak el képekkel, csak kb 2-3 hetente 1-1-et kapunk és akkor tényleg olvadunk, ha beszélgetünk (mert ő felhív, saját testvéremmel ellentétben :D) mindig megkérdezi, hogy vagyunk (és tényleg érdekli, mert meghallgat), másról is tudunk mindig beszélgetni, nem titkolják a nehézségeket, és mivel egyébként orvos, tudományos dolgokkal is próbálja bennem a lelket tartani. Ezen az oldalon anyóséknál se érezzük, hogy "kevesebbek" lennénk. (Igaz, ők mind külföldiek, ez szerintem vastagon belejátszik).

Szóval azt mondanám, a családi konfliktusok bizony a család érzelmi intelligenciájától, nyitottságától, kommunikációjától függnek. Emiatt a megoldás is: begyöpösödött, agresszív családnál marad kb. az elkerülés.

Nálunk is ez a helyzet állt elő, húgom első próbálkozásra terhes lett, mi kivizsgálásokra járunk.

Próbáltam családi összejöveteleken ott lenni, jópofizni, de egyszerűen nem megy. Nem bírom nézni hogy neki nő a pocakja, boldog, én meg szenvedek. Már egy héttel a találkozás előtt teljes stresszben voltam, hogy újra találkozom kell vele...

Húsvétkor megmondtam a szüleimnek, hogy mi anyósékhoz megyünk aznap, amikor a húgomék mennek hozzájuk.

Az elkerülését választottam, mert a saját lelki egészségem előrébb valónak tartom mint a húgommal a felszínes kapcsolatot.

Persze a szüleim ki vannak akadva, hogy én nem akarom látni a húgom, és természetesen én vagyok a rossz.

Azt mondogatják, hogy gondolják bele, hogy szegény terhes húgomnak ez milyen rosszul esik...

Lehet rosszul esik, de egy biztos, fele annyira se rossz neki az, hogy én nem találkozom vele, mint nekem az, ha találkozom kell vele.

Ezt mégse képes senki megérteni.

Azt hittem, hogy csak az én családomban van ilyen, de most hogy olvasom a kommenteket, picit megnyugodtam, hogy sorstársakra találtam.

Nálunk is szentnek gondolják magukat a tesómék, csak mert van gyerekük.

Nálunk az szokott probléma lenni, gondot okozni, hogyha van valami, amiben nem értek egyet és ennek hangot merek adni, akkor jönnek anyámék meg tesómék azzal a szöveggel: "Hány gyereket neveltél fel?" "Hány gyereked van?" "Miért szólsz bele a szülők dolgába?"

És hogy miért szólok bele? Mert sokszor rám vagy anyámra bízzák. Most is itt volt a covid, átmentek digitalisba, nekem kellett vesződni vele, nem nekik, mert nem nevelik a gyereket. Volt olyan, hogy anyámnak odaütött, stb. Annyit mondtam, hogy meg kellene nevelni, és erre jöttek ezek a válaszok. Ne szóljak bele, de arra jó vagyok, amikor vigyázni kell ra.