Akik sokáig próbálkoztatok és csak nagyon nehezen jött össze a baba, éreztétek azt hogy belefáradtatok és legszívesebben hagynátok az egészet a fenébe?

Én most így érzek. Az rendben van, hogy nem egyből jön össze mindenkinek, de hónapokon, éveken keresztül izgulni, várni, reménykedni, majd csalódni engem kezd lelkileg kimeríteni. Most késett egy hetet, amit kb tinikorom óta nem tapasztaltam, nagyon örültem, aztán bumm, ma megjött. És csalódtam, dühös vagyok, legszívesebben bebújnék egy sarokba és sírnék. Olyan hülyének érzem magam, amikor reménykedve bemegyek egy drogériába tesztet venni, hogy aztán a következő 1-2 napban meg tamponokért menjek ugyanoda. Kezdek belefáradni ebbe az egészbe, hogy felváltva vagyok nagyon izgatott és reményteli és utána nem sokra rá meg csalódott és végtelenül szomorú. A férjem ugyanígy érez, és tudom, hogy nem kellene, de igyekszem erős lenni, nem mutatni neki, hogy mennyire bánt belül, hogy legalább őt vigasztalni tudjam, ne ketten együtt legyünk depressziósak. Közben meg a munkahelyemen egyre többen jelentik be vagy éppen mennek el szülni, amihez igyekszem mindig széles mosollyal gratulálni, de már egyre nehezebb.

Az orvos azt mondja, minden rendben, próbálkozzunk csak tovább nyugodtan, össze kell jönnie, nem talált szervi bajt egyikünknél sem, valamiért mégsem jön a baba. Az ilyen "rástresszelés" dolog meg nem tudom, mennyire valós, most persze kisírom itt anonim a bánatom, de egyébként depresszió-közeli állapotba csak a menstruációm első pár napjában kerülök, nem szoktam erre ráparázni és szeretkezni sem csak azért és kifejezetten tervszerűen szoktunk erőltetetten.

Ti éreztetek így? Akiknek nehezebben jött össze a baba (hovatovább, mesterséges megtermékenyítésig kellett menni), hogy viseltétek a lelki részét? Velem van a baj, és ha már ezt a stresszt sem tudom elviselni, a gyerek mellett össze fogok roppanni?