Nektek nem ment el a kedvetek a tobbedik gyerek vallalasatol, ha nem akart osszejonni? Mi lett vegul?

4 évig tartott, mire az első babával pozitív lett a terhességi teszt. Rengeteg vizsgálat, gyógyszer, kezelés, műtét, inszeminációk. Lelkileg nagyon megviselt.

Még nem kezdtünk el próbálkozni a kistesóval, de biztos nem járom végig újra ezt az utat. Van 6 évem 40ig, ez a lélektani határ nálam, ha összejön természetes úton boldogok leszünk, ha nem, akkor hárman maradunk.

Az első gyerek nekünk is az első védekezés nélküli együttlétből fogant. A másodikra 5 évet vártunk, hogy végre sikerüljön, most várjuk. Bő egy év után fordultunk orvoshoz, nem siettük el a dolgot. A sima nőgyógyász csinált hormonvizsgalatot, férjemnek ajánlott andrológust. A petevezeték átjárhatósági vizsgálatot is elvégezte. Semmi eltérés nem volt egyikőnknél se. Kb. a sikertelenség 3. évében kerültünk a meddőségi központba. Ott újra elvégezték a vizsgálatokat. Megint minden lelet negatív. Az inszemináció előtt a terminált együttlétet javasolták, ami nem sikerült. Túl is lettem stimulálva. Ezután egyéb okok miatt is eléggé magamba zuhantam, nem mentünk oda vissza. Kb. 2 évig természetesen próbálkoztunk, mindhiába. 2 év elteltével egyszer egy kedves ismerősömmel beszélgettünk, aki tudott a problémánkról. Ráébresztett, hogy nem ülhetünk ölbe tett kézzel, utána kell menni a dolognak. Addig igyekeztem elhitetni magammal, hogy megvagyok egy gyerekkel is, majd jön, ha akar stb. De ez nem így volt, valójában mély szomorúságban éltem. A férjem ezt nem élte meg így, mint én, szerintem azért, mert ő férfi...a nők vannak jobban kitéve minden hónapban a hatalmas pofonnak. Mert persze azért továbbra is reménykedtem.

Szóval a könnyes felismerés döntöttem, és újra bejelentkeztem a korábbi meddőségi centrumba. Azonban a korábbi orvosban már egyáltalán nem bíztam, szerencsére választhattam mást, pont azt, aki egyszer vizsgált annak idején, és az volt a véleménye, hogy nekünk hamar sikerülni fog, hisz semmi bajunk nincs. A továbbiakat nem részletezem, a lényeg, hogy az első inszemináció sikerült.

Így utólag, hogy sikerült, mondhatom, hogy talán h kár volt ennyit várni, mondjuk munka és egzisztenciális szempontból a legjobbkor jött. Az is tény, h kellett a bizalom. Az orvosban, a kezelésben. Amikor padlón voltam, nyilván nem sikerült volna. Össze kellett magam szedni, ez egy kicsit hosszú időbe telt.

Szerintem nem érdemés otthon próbálkozni, mert az értékes idő elveszhet. Mindent meg kell tenni, és ez lehet, hogy az orvosi segítség igénybe vételét jelenti.

Egy 18 hetes kismama

Utolsó vagyok.

Igen, az inszeminációhoz is stimulálnak. De az új orvos sokkal kevesebb hormont adott, mint az előző orvos. Semmi panaszom nem volt. Az injekciók beadása sem okozott gondot. Pedig utálom a tűket. De ez kicsi és vékony. A férjem adta be. Ezt az egészet úgy fogtuk fel, mint egy közös kalandot, nem éreztük olyan hű de természetellenesnek. Maga az inszemináció olyan volt, mintha ajándékot kaptam volna a férjemtől. Ahogy hozta a mintát a biológus, szinte meg is hatódtam. Egyáltalán nem fájt, mint pl.a rákszűrés. Sokat olvastam, néztem videókat előtte ezekről a beavatkozásokról, mert eléggé parázós vagyok kórházi körülmények között, és lélekben már elszántam magam a lombikra is. Ezek segítettek lélekben felkészülni és bízni abban, hogy nekünk ez lesz a gyógymód.

Miért vagyok lepontozva? Mert sikerült?!