Szerintetek van remény?

Igen, mindig van remény!

Leírom röviden a történetem, mert tudom, hogy sokan járnak hasonló cipőben, szeretnék mindenkit bíztatni.

Első és második babám gondolatra fogant, soha nem gondoltam, hogy át fogom érezni, milyen érzés hónapról hónapra bőgni a negatív teszt, a maszatolós wc papír és menstruáció fölött bőgni. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy nő ne tudjon magának elfoglaltságot találni, hogy csak ez foglalkoztassa.

Aztán jött a vágy, hogy szeretnék újra babát.

Mivel az első két két terhességem is spontán jött, nagyon hamar, így nem gondoltam, hogy harmadjára sokat kell várni.

Legelső ciklusnál még élveztem, hogy tudom, hogy mikor van peteérésem, hogy együtt voltunk a legmegfelelőbb időben, hogy számolok, várakozom. A sikertelenség nem keserített el. Így telt el a második és a harmadik hónap is. A negyedik hónap körül kezdtem el aggódni, kiborulni, beborulni, stb.

És onnan jött a lejtő.

Nem tudtam mással foglalkozni. Az életem kéthetes ciklusokban zajlott. A reményteli két hét a peteérésig, és a csiga lassúsággal vánszorgó 2 hét a mensturációig. És folyton, mindig minden kezdődött előröl.

Először csak barátcserjével próbálkoztam. Aztán jött a 21. napi vérvétel. Aztán jött a MensMentis, a koponya MR a magas prolaktin miatt. Fórumok, hetek, hónapok. Sírás, remény, sírás, remény, sírás, remény, sírás...

És egyre nagyobb görcs. Terhes AKAROK lenni. Kudarc, hogy miért nem megy. Sz@r anya vagyok, hogy nem örülök a kettőnek, más az elsőre vár ennél sokkal többet.

Mindemellett munkahely agyon stresszelt, el akartam jönni, meg akartam szabadulni. Annyira, hogy már szívritmus zavarom is lett miatta, pszichés alapon.

És amikor döntöttem! Amikor beadtam a felmondásom, egyik napról a másikra megszűnt a rendszertelen szívverés.

Persze a baba körbe beleragadtam, nyakig benne voltam. Clostylbegit, inofolic, reménykedés, reménytelenség. És eljött a mélynél is mélyebb pont, amikor azt mondtam, hogy ez így nem mehet tovább. Nem tudom magam elviselni. Nem tudok így magammal együtt élni, nem várhatom el ezt a családomtól.

És akkor megkönnyebbültem, letettem, elengedtem, megszabadultam.

És terhes lettem.

:)))))))))

És alig hittem el, de tényleg. A saját görcsöm, a saját akarásom állt a saját álmom útjába.

Pedig előtte ha azt mondta nekem valaki hogy ne görcsölj, a torkának ugrottam. És mégis. Ennyire egyszerű volt a megoldás. Ne görcsöljek.

Nekem 2,5 év kellett ahhoz, hogy eljussak oda. És tudom, hogy ennek így kellett lennie. Mindenkinek megvan a maga "kifutási ideje". Ki hamarabb, ki később, de előbb-utóbb mindenki le tudja tenni a görcsöt. És talán akkor sikerül.

Én ezt kívánom mindenkinek. Hogy mielőbb sikerüljön!