Teljesen beparáztam és próbálok visszatáncolni. Másnál is volt ilyen?

A reakciód normális, de miért akarnál egész életedben csak "én" maradni. A "mi" formációban is megannyi lehetőség van, nem beszélve arról a boldogságról, amit egy csöppség hoz a családba.

Persze felelősség és aggódás is egyben, de azzal, hogy megérkezik egy új családnak, nem omlik össze a világ, hanem kitárul számodra, hidd el!

Bennem is ezerféle gondolat volt, és mikor pozitív lett a tesztem, azt sem tudtam ki vagyok, mit akarok, miért akarom.

Most lányom 2 éves, és egy percre se mennék vissza régi életembe. Általa lettem, aki vagyok, előtte tényleg nem tudom ki voltam!

Sokkal jobb a "mi"!

Sok sikert!

megérkezik egy új családtag!

Ezt akartam írni, bocsi :)

En ugy gondolom, hogy egy gyermek az elet ertelme:))!

21 eves vagyok es 13 hetes kismama. A parommal most leszunk 2 eve egyutt, van sajat haz, kettonknek auto, anyagi hatter, mar csak a baba hianyzott:)) nekem is eszembe jut neha, hogy nem lesz olyan, hogy elmegyek ide-oda, vagy ketten, mert egy jo ideig csak a gyerekunk lesz :))

Normalis dolog, hogy felsz, de ha mindenetek megvan es a parod is szeretne mar nagyok, akkor vagjatok bele! A terhesseg maga a csoda, mindig van mit varni:)) hogy mozogjon, rugdosson, hogy nőjon a hasad, hogy erezd fejlodik benned egy kis csoda, aki beloled es a parodbol van:)) talalgatni, hogy kire fog hasonlitani, megtudni a nemet, nevet valasztani neki:) estenkent ulni a paroddal es nezni ahogyan rugdos a hasadban, elkepzelni milyen is lesz:)) olyan csodalatos dolgok ezek, es ez az ami igazan kitolti majd az eleteteket:))

Vagj bele szerintem!:))) sok sikert!!

Nekem is voltak hasonló gondolataim, mert természetesen nagy változást hoz egy baba, és sokszor voltam bizonytalan is.

De az, hogy párommal nem csak egymásnak élünk már, hanem a gyerekkel együtt egymásért is élünk, ebben sokkal több van, mint az eddigi életemben. Van kiért, van miért...minden nap előre hajt, azáltal, hogy tudom, hogy a gyerekért meg kell tennem mindent. Ő a mozgatórugója az életünknek. Teljesen más, mint csak kettesben lenni. Azt nem tagadom, hogy vannak nehézségek, aggodalmak, kételyek, de közben meg annyi szépsége van, hogy már tudom, vétek lett volna kihagyni.

A lényeg, hogy pároddal közösen döntsetek, mondd el neki félelmeidet, beszéljétek át. De én csak biztatni tudlak. Mikor vágjon bele az ember, ha nem akkor amikor már minden megvan az új kis ember fogadására? Ha a kellő háttér megvan, akkor az érzelmek majd jönnek. A 9 hónap, a baba születése, az első lépések és első szavak majd sodornak magukkal pozitív értelemben.

Én éreztem hasonlóképp, de tudtam hogy akarok gyereket. Nem gondolom, hogy évekig,évtizedekig kellene várni csak azért, mert van bennünk egy kis kétely. 32 évesen már ne várj sokat szerintem.

Valaki őserőből vágyik mindig is gyerekre. Én nem. De aztán mégis bevállaltam, és a lehető legjobb döntés volt. Épp ő kellett ahhoz, hogy ne legyenek bennem többé kételyek, hogy ő meghozza számomra a nyugalmat és döntésképességet!

Azoknál a nőknél gyakoribb ez az érzés, akik előtte túlgondolkodták, túlbiztosították a dolgot. Hülye példa lesz, de ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor eldöntöd, hogy lefekvés előtt befejezed a nagytakarítást. Kész vagy, de még kétszer végigjársz minden helységet, hogy tényleg rendben van-e. Érted, mire gondolok?

Unokatesómék voltak ilyenek. Először lakás, autó, megtakarítás, még egy külföldi út, csak aztán jöhetett a baba. És akkor egy kicsit meghátráltak. Végül csak belevágtak, és ugyanakkora elánnal vetették bele magukat a gyerekvállalásba is, mint előtte az előkészületekbe.

Én bevallom,hogy soha az életben nem akartam gyereket:-))

Aztán megismertem a páromat és 2 év együttélés után mondtam,hogy nekem KELL egy baby.

34 évesen szültem,nehéz volt.Viszont ha ezt hamarabb tudom,hogy ez a baba "dolog"mivel jár akkor már 20 évesen szültem volna,nem ilyen öregen.Még van tervben kistesó is:-))

Mindig is lesznek kételyek,ha kicsi azért ha nagyobb azért,de ez benne a szépség is.Hihetetlen boldogság látni a saját vonásaidat,és hibáidat is:-))Apáéról nem is beszélve:-))

Vágjatok bele,de elöte mindenképp beszéljétek át a te félelmeidet:-))

Én 28 voltam, mikor elhatároztuk, hogy babát szeretnénk. Előtte én hajtottam nagyon, majd mikor a férjem is szerette volna, nagyon megijedtem, pont azoktól a dolgoktól, amikről írtál. Az ember ilyenkorra már többnyire kiépíti a saját életét, és van aki szinte el sem tudja képzelni hogy fér bele ebbe még egy baba. Féltem tőle, hogy most akkor minden nagyon más lesz.

Elkezdtünk próbálkozni, gondoltam lesz majd idő, hogy barátkozzak a gondolattal (várni nem akartam,mert több gyereket szerettünk volna, és később nagyobb a komplikációk esélye). Szinte azonnal sikerült. Az első hetekben azon gondolkodtam, hogy biztos, hogy ezt akartam? Azután majdnem elvesztettük, elkezdtem remegni érte. Mikor megszületett, az első hetekben felváltva aggódtam, és kicsit