Missed ab. után vagyok, kb.2 hónappal. Úgy érzem, mintha depis kezdenék lenni. Mit tegyek?

Én a munkába menekültem, dolgoztam, amennyit lehetett. Sajnos nem volt kivel megbeszéljem a lelki dolgaimat, mert már mindenki "agyára mentem" vele... :-( Amikor először elsírtam magam, 1 hónap telt el. Mostmár 2,5 év telt el, azóta sem sikerült teherbe esnem. Talán még nem jött el az ideje.

Foglald le magad, hogy hasznosnak érezd magad. Találj valakit, aki meghallgat, mikor szívesen panaszkodnál. Sírj, amennyit jólesik. És próbáld elfogadni ami történt, változtatni már úgysem tudsz rajta. Talán egy jó nőgyógyász kiderítheti az okot, amivel nem magadat hibáztatod - nem tudom, hogy ez benned felmerült-e, én sokáig küzdöttem vele, míg az orvosom meg nem találta a vetélésem okát.

Remélem, segítettem. Fel a fejjel!

Sajnálom! Nekem is 2 hónapja volt egy missed ab-om. Első baba lett volna. Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá. Nagyon fáj, ami történt. Sőt, minél jobban telik az idő, annál jobban érzem a hiányt. Engem most az éltet, hogy mi is ott tartunk, hogy megint próbálkozni fogunk. Reménykedem, hogy sikerülni fog. Próbálj meg nem idegeskedni, mert az sem tesz jót. Persze tudom, hogy nem egyszerű, én sem vagyok nyugodt mindig.

Szorítok neked! Sok sikert!!!

Ugyanígy érzek!

Én még annyi erőt csiholok magamban, hogy miből, nem tudom, hogy időnként beszélek és mosolygok nagyokat a kollégáimmal, de nem szívből jön, csak látszat, hogy azért ne "közösítsenek" ki. Ezzel a témával kelek és fekszem, hogy nem lesz e addig baj, vagy azután...

Kicsit más a történetem, de ugyanúgy próbálkozás előtt vagyunk kb. 1 hónappal...

Nekem az ad időlegesen nyugalmat, hogy az orvos felügyelete alatt vagyok olyan szinten, hogy végre elkezdtek foglalkozni velem! Ráadásul ugye azért már 34 leszek most.

Gyógyszerrel segítenek, + UH-ok, + otthoni hőgörbe készítgetés, + apu szeretete... szóval ennyi az össz kapaszkodóm.

Lehangolt vagyok kegyetlenül a bizonytalanság miatt, s hogy sosem úgy alakulnak a dolgok, hogy ne kelljen annyit szenvedni, kínlódni. Teljes káosz volt körülöttem, most sem egyszerűbb, de talán felkészültebb vagyok.

Nem vagyok rendben ráadásul hormonálisan és csak bízhatok abban, hogy talán még talpra állítanak. Ennyit tehetek! És ezt kell magadban tudatosítani, hogy valóban mindent megteszel, hogy ne legyen baj! Ha kell, gyógyszeresen!!! De legyél jó kezekben, onnantól kezdve pedig a természet ellen nem lehet küzdeni. Legyen ez bizodalmad, hogy van egy jó orvosod, olvass utána még mit tehetnél meg magad és a leendő baba egészsége érdekében. Minden hétre jut valami kontrollféle, kis kivizsgálás, gyógyszer beszedegetés, teázgatás (gyógy) stb. És ez a rendszeresség oldhatja a szorongásodat.

A munkahelyeden meg nem kell beszélgetni, sőt másnak sem kell tudni mire készülsz/készültök. Magadban készülődj és nyugodj meg! Sőt, ha kell hagyd magad szenvedni, mert ez egyfajta út, amit végig kell járni, hogy újra talpra tudj állni, tudd értékelni a jót - csak legyél mindig résen, felkészült.

Szia!

Sajnos tudom, hogy miről beszélsz a leveledben. :(

Nekem épp 3 hónapja volt a műtét. Az én babám 8 hetesen állt meg a fejlődésben, és 11 hetesen vették el...

Először reménykedtem, hogy majd gyorsan teherbeesem utána, és a következő baba jó kedvre derít, - nélküle úgysem megy.

Aztán csak vártam, vártam, nem védekeztünk, így teszteltem, de a mensim nem jött meg. Kiderült, hogy a szervezetem nem kész rá, még csak a napokban jött meg először! Eddig peteérés sem volt...

Közben kiderült, hogy a vetélést egy pajzsmirigybetegség okozta. Viszont, amíg nem állítják be jóra az értéket, ugyanígy járhatok, ha hébe-hóba lenne peteérésem egyáltalán!

Úgyhogy nem egyszerű. Reménykedtem először, előre néztem, aztán egyre több rossz hír jött, és 1 hónapja kb nagyon depis lettem. Nekem anyukám megtudta, hogy mi történt, de csak a műtét után, ő vígasztal, amennyire teheti, de távol vagyunk egymástól, ritkán találkozunk. Barátnőm pedig nincs, akinek elmondhatnám.

Eddig itthon voltam, tanultam, vizsgáztam. És be kell vallanom, csak a babáról agyaltam, meg sirattam magamat, a múltat. Nem részletezem, hova vezetett ez, - már nyugtatót is szedtem..., de most úgy döntöttem, felállok!

Elmegyek dolgozni, mellette tanulok még, és tornázom, meg kertészkedem, amikor az időm engedi. Muszáj, mert hónapokba telhet, mire beállítják a pajzsmirigyet, és meg kell lendítenem az időt, ha nem akarok bekettyózni...

Korlátokat mi szabunk magunknak. nem kell. Felesleges. Csak rossz lesz a közérzet, a párkapcsolat, minden. Egyedül én tudok továbblépni. Meg kell találni azokat a lehetőségeket, amik segítenek ebben. Ha nincs barátnő, mint ahogy nekem sem, akkor egyebet.

És emelett fontos hinni önmagunkban, hogy ha egyszer képesek voltunk rá, képesek leszünk máskor is. Ezt tudatni kell egy csodás szervvel, úgy hívják, hogy agy. :) És akkor szót is fogad, higyj ebben!

Kitartást kívánok neked, és mielőbbi babát!