Szüljek vagy ne szüljek, ez itt a kérdés. Vállaljak-e második gyermeket ebben a kapcsolatban? Hosszú lesz.

Mindketten nagycsaládra vágytunk mindig. A fiunk másfél éves, születése óta nem élünk együtt a párommal. Mégis egy párként működünk. Sokat segít, minden téren, és szeret is. Ám papíron még nős. Ez annak idején nagyon zavart. Ezért is költöztem el. Mert bár már megismerkedésünkkor is sok éve különéltek, a válást csak halogatta, és így nem éreztem, hogy valóban olyan fontosak volnánk. (Véletlen szerelemgyerek volt a kisfiunk.) Mára már számomra is nagyrészt jelentőségét veszítette a dolog. Ma már tudom, hogy igazán akar minket, gondoskodásával bizonyított az elmúlt másfél évben. Már várandósságom óta beszélgetünk a második gyermekről. Máig tudatosan épp úgy védekezünk, mint teherbeesésemkor, tehát nem túl biztonságosan. Erre a télre időzítettük az igazi babaprojektet, így ha minden jól megy, még pont szülés előtt tudnék államvizsgázni az egyetemen. De bizonytalan vagyok.

Nem érzek szerelmet. Most úgy tűnik, hogy soha nem is éreztem. Kapcsolatunk amúgysem túl stabil. Viszont ahhoz huszonöt éves korom ellenére sem érzem magam elég rugalmasnak (ő negyven múlt most ősszel), hogy új férfival új életet kezdjek, és két gyermekemnek két apja is legyen. Ráadásul már legalább egy éve nagyon vágyom a következő babára, és rossz belegondolni, hogy további hosszú éveket kelljen várnom (szakítás, ismerkedés, összecsiszolódás, elköteleződés, gyermekvállalás). Ám elég valószínűnek tartom, hogy nem holtomiglan-holtodiglan a kapcsolatunk a párommal. Ami annyira nem ejt kétségbe, lévén hogy szülőkkéválásunk óta amúgyis különélünk. Bár ő úgy tervezi, hogy a másodiknál már összeköltöznénk. Én szívesen maradnék így, ahogy most vagyunk. Szinte minden nap találkozunk, rugalmas a munkaideje, napközben egy közös játszóterezést vagy erdőjárást mindig beiktatunk (budakeszin lakunk), így talán még többet is van velünk, mint az estére holtfáradtan hazaérő családapák. Működő család vagyunk két fedél alatt is. Szerintem működne ez két gyerekkel is. Talán neki is kényelmesebb lenne így, csak azért mondja, hogy költözzünk össze, mert azt hiszi, kötelessége.

És ha mégis teljesen szétmegyünk, és én új férfi oldalán folytatnám az életem a fiammal, mennyivel jobb lenne, ha egy ilyen helyzetben lenne édestestvére is, akivel közös lenne az apukájuk, és akivel közösen meg tudnák élni az új felállásból fakadó nehézségeket. És ha olyan férfi mellé sodorna az élet, aki már nem akar gyereket, vagy már vannak neki, esetleg egyáltalán nem találnék párt, akkorsem esnék kétségbe, hisz két gyerekkel már nem keresnék görcsösen apajelölteket.

Aztán meg lehet hogy mégiscsak egymás mellett öregszünk meg. Ugyan kétlem, de egyelőre megadom az esélyt ennek a végkifejletnek is.

Szóval itt egy férfi. Szeret. Gondoskodik. Van közös gyermekünk. Szeretné is, ha még szülnék. Minden érv mellett szól, nem? Az egyetlen bibi, hogy feltehetően nem túl tartós a kapcsolatunk, de az is csak miattam. Nem hiszem, hogy ő elhagyna.

A másik felem viszont azt érzi, hogy ez elhibázott hozzáállás az újabb gyermekvállaláshoz. Hogy egy olyan kapcsolatba, amiben a felek nem is élnek együtt, és eléggé instabil is, nem szabadna gyermeket szülni. Hogy mennyivel jobb lenne türelmesnek lenni, és inkább kivárni az alkalmas partnert és időt. Mert egy gyereket még csak-csak eltartok majd egyedül, ha szétmegyünk, na de kettőt? Még legalább tizenöt évig szülhetek, ráérnék még.

Na mit gondoltok?