Baj, hogy félek, nincs euforikus érzés bennem?

Először én is féltem pedig tervezett baba, a harmadik hónapunkban jött össze. Emlékszem az első hetekben azon agyaltam hogy biztos jó döntést hoztunk e, biztos akarunk mi babát??

Nekem hamar elmúlt, ahogy láttam ultrahangon ficánkolni, azóta pedig érzem a mocorgásait, életünk legjobb döntése volt őt vállalni :)

Szerintem idővel neked is változni fog, ahogy egyre többet érzékelsz belőle, 5 hetesen még olyan megfoghatatlan ez az egész és ijesztő.

Én sem erzem azt a hollywoodi csodát.

Második gyermekem még pocakban, de mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, akkor kb ennyi zajlott le bennem:

"Oke, jon a teso" :)

Már gondolkoztam, hogy elmegyek pszichológushoz, mert biztos velem van a baj, hogy nem sírok es nem visongok mint a videókon,filmekben, fb történetekben.

Szerintem ez alap habitus kérdése, nem vagyunk egyformák. Én se visongtam, meg ugráltam, ahogy a filmekben szokás, de alapból kicsit jégkirálynős jellemem van, szóval nem érzem ezt gondnak. :) az elején úgy volt, hogy nem tudatosult bennem az egész, csak mondtam, hogy ok, akkor ez összejött, aztán a második trimeszterben jöttek ezek a dolgok, hogy elkezdtem vele beszélgetni, ha megmozdult, meg ilyenek. Most, hogy már a vége felé közeledek, elkezdtem betojni a szüléstől meg úgy az egésztől, hogy mennyire más lesz az élet mostantól, ráadásul úgy érzem, hogy hiába tudom elméletben hogy kell ellátni egy csecsemőt, sok rokongyereken tudtam gyakorolni már eddig, de most, hogy sajátról van szó mégis úgy érzem, hogy nem tudok semmit és ott lesz majd a kezemben, nem tudok majd mit kezdeni vele. Ugyanakkor nagyon várom is, hogy kinn legyen és elkezdhessük az érdemi részét az egész babázásnak.

Szóval lesznek itt még érzelmi hullámvölgyek, ne aggódj. :)

Szerintem ez azért is van, mert van más dolog az életedben, amiben örömödet leled.

Úgy értve nem az az egyetlen célod az életben, hogy anyaként kiteljesedj.

Én ugyanígy voltam az esküvővel, a terhességgel, a szüléssel. Kerestem, hogy mi lehet a baj? Miért nem sírom el magam a fehér ruhám láttán? Miért nem simogatom folyamat a hasamat? Miért nem érzem azt a földöntúli érzést a szoptatásnál? Miért nem akarok állandóan a gyerekről beszélni a többi kismami barátnőmmel?

Azt gondoltam, hogy valami bajom van.

Aztán egyre több hozzám hasonló nő kezdte kinyitni a száját a témával kapcsolatban.

Igen, én ugyanaz az ember vagyok, csak lett egy gyerekem. Nem kell ehhez felvenni egy külön személyiséget, ha nem vagy olyan. Mindenki másként éli meg az anyaságot.

Huhh,én sem örültem úgy, mint a filmakban, amikor kiderült, hogy teherbe estem 38 évesen.

Nem is számítottunk babára, a férjem betegsége miatt elvileg nem is lehetett volna, így nem védekeztünk éveken keresztül,aztán hopp.

Megmondom őszintén,a mikor pozitív lett a teszt, egy "aztaqva...terhes vagyok " csúszott ki a számon.Napokig sírtam, sirattam a régi életemet,a függetlenségemet.

Aztán ahogy nőtt a pocak, én is megbarátkoztam ezzel az egésszel,csak később meg a terhesség nem volt könnyű főleg már az utolsó időkben.

Az első három hónapot sajnálom hogy nem mélyedtem el jobban benne, amikor újszülött volt,az az időszak nagyon kimaradt.

Igazából talán 1 éves kora után jött egy nagyobb kötődési vonulat, amikor már Ő is elkezdett jobban kommunikálni,reagálni dolgokra.

Most 3 éves, de nem tudnék nélküle élni, a legjobb dolog az életemben.Nagyon sokat tanulok tőle .Róla,vele,magamról is.