Tényleg ilyen veszélyes a természetes szülés?

Természetesen szültem, első gyereket, 39 évesen fájdalomcsillapítás nélkül. A fájásokat végig élveztem, mert tudtam, hogy a segítségemre van, nem ellenem.

Császárra a fájdalomküszöb, kényelem nem indok.

Életmentés, egyéb komplikácikók ezsetén természetesen alkalmazni kell, De csak úgy......Bűn elvenni magadtól a szülés tudatos megélését, mert csodálatos.

Ez egy beavatás-anya leszel- és mint minden beavatás, fájdalommal, küzdelemmel jár, de nagyon megéri, a nőiességednek is. Nem beszélve a babáról, akinek így kell születni.

23- as te valami szektas vagy ?

Beavatas - anya .... b@sszus!

25# nem vagyok szektás. Ime, olvasnivaló!

A Beavatkozás kívülről jön, megtöri a belső ritmust , míg a Beavatás – noha erős lehet a közösségi jellege – mégis a kívülről be nem avatkozás jellemzi. A Beavatás tapasztalatszerzés, a dolgok saját ritmusunk szerinti megélése. Beavatás, beavatódás akkor történik, ha mások beavatkozása nélkül (esetleg csendes támogató jelenlétével) jutunk túl egy megpróbáltatáson, élethelyzeten. A Beavatás az út maga.

na most csak egy kérdés, kedves:

ha bűn megélni a fájdalmat, de a császár az egy naaaagy hasi műtét, és kínszenvedés meg pokol és hülye aki ezt választja önként, akkor mi is a baj vele?!

XD

Mindkét szüléstípusnak megvannak a maga komplikációi.

Szülés előtt be voltam tojva, próbáltam masszírozni az orvost, hogy legyen császár. Ő finoman hárított, mondván nézzük meg, ha szükséges, azonnal visznek a műtőbe. Saját szemszögből igaza volt, orvosilag nem indokolta semmi a császárt. Teljesen normál lefolyású terhesség.

Aztán elfolyt magzatvízzel becsattogtam a szülészetre. Doki néha benézett, de hagyott vajúdni, a férjem volt velem. Amikor már nagyon sűrűsödtek a fájások és üveges szemmel káromkodni tudtam csak, behívtuk, hogy itt megindult a dolog. A szülésznővel guggoltattak, térdeltettek, mindenféle pózt segítettek felvenni (ekkora hassal, ha leguggolsz, daruval emelnek vissza, kellett a két ember segítsége).

Nyomtam, nyomtam, nem történt semmi, pedig már úgy feküdt alattam a doki, mint egy autószerelő, amíg én guggoltam. Gyanút fogott, felraktak az asztalra, lámpa a lábam közé, hogy mi lehet a gond. Szemöldökráncolás, halk káromkodás az orvos részéről, majd felkapta a belső telefont. Egy perc múlva 10 ember jött be a szobába (másik orvos, neonatológus, asszisztensek, stb).

Elakadt a szülőcsatornában, ilyenkor már a császárt is buktam. Doki elnézést kért, majd felnyúlt. A feje búbját látta, de nem tudta, hogy merre néz az arca, kénytelen volt tapintással megkeresni. Vákuum, az én orvosom alulról húzta, egy másik alkarral rám feküdt és tolta. Kipecázták végül, a mellkasomra tették. Rossz előérzetem volt, ragaszkodtam hozzá, hogy vizsgálják meg és akkor adják vissza, ha már minden oké. Megvizsgálták, tök egészséges, hurrá.

Közben a doki finoman rángatta a köldökzsinór maradékát, várták a méhlepényt. Nem jött. Bocs, erősebben meghúzzuk - fáj, nem jön. Az orvos itt már nagyon gondterheltnek tűnt, kérdezte, hogy mi van a műtővel. Ott éppen császároznak, foglalt. Káromkodás, majd hosszas elnézéstkérés közepette elkezdte kézzel kitépkedni. Nem vált le, viszont 15 perc alatt összezárul a méhszáj, nem volt választása.

Na, a szülés NEM fájt ehhez képest. Amikor már nagyon csúszott a keze, cérnakesztyű. Igen, egy felnőtt férfi felnyúlt a méhemig, ott megszorította, amit talált, aztán ökölbe szorított kézzel húzta.

Ugráltam, káromkodtam, fenyegetőztem (az én érdekemben csinálták, de akkor nagyon beszűkültem). Végre lett műtő, olyan boldog embert még nem toltak be, mint engem. Az altatóorvos döbbenten nézett, hogy ide rettegő nőket tolnak be, én meg fülig vigyorral tartom a branült, hogy tolják már be az altatószert végre.

Altatásban abortálták a méhlepényt, meg összevarrták a cafatosra szakadt alfelemet. Annyira még eszemnél voltam, hogy kértem a műtét végén (ébresztés előtt) egy helyi érzéstelenítőt az alvázamba, remélve, hogy utána lesz 2-3 nyugodt órám. Lett is, tök jót aludtam az őrzőbe.

Viszont a nálam fellépő komplikációk EGYENKÉNT 1% alatti eséllyel jelentkeznek. Az egész szülészet összecsődült megnézni, mert állítólag nagyon ritkán találkoznak ilyennel, szakmai érdekesség voltam.

Valahol útközben a farokcsontom is eltört, de mivel úgysem terheltem (fájt), magától beforrt néhány hét alatt.

Azon kicsit röhögtem, hogy a szülés után pár órával bejött az orvosom, utólag tudta csak részletesen elmondani, hogy mi miért történt - ott nem volt rá idő, kapkodniuk kellett. Még a közben megérkező szüleimet is azzal fogadta, hogy ilyet ő 30 év alatt nem látott, ez nagyon ritka - még az orvos is kikészült.

Azóta teljesen felépültem, szerencsére a gyerek is megúszta károsodás nélkül. Utánaolvastam ezeknek a komplikációknak: ha akkor nem kapok szakszerű ellátást (innen is hálás köszönet az orvosomnak és a team-nek), akkor a gyerek vagy meghal vagy oxigénhiányos lesz, én meg jó eséllyel elvéreztem volna.

Már 4 éves, ha lenne probléma, már kiderült volna. A gyerekágyas időszak nekem tényleg ágyban fekvős volt, az első 2-3 hétben a család látta el a babát, meg engem is.

Közel egy liter vért vesztettem, de vastablettákkal lassan visszapótoltam a szülés után az elvesztett vérmennyiséget.

Utána nagyon alaposan vizsgáltak, UH-val nézték a méhemet, hogy a seb megfelelően gyógyul-e és minden szomszédos funkció is megmaradt-e (végbél, húgyhólyag - ha nem jó sebész a doki, akár át is lyukaszthatják vagy odaölthetik véletlenül).

De nem, minden visszaállt gyárira.

Varratszedésen az orvos vigyorogva rám nézett: "Tudom, hogy egy gyereket terveztek csak, de ha mégis ismét teherbeesne, esküszöm, a pozitív teszt napján írjuk be a programcsászárt."

Tényleg nem tervezünk többet, de ha terhes lennék, már az orvos se merné a hüvelyi szülést bevállalni.

Még egyszer kiemelem: NAGYON ritka az én esetem.

Előnye is volt; a gyermekágyas részlegre előbb ért a hírem, mint én. Annyira sajnált a személyzet, hogy VIP ellátást kaptam. Nagyon cukik voltak, óránként megjelent valaki egy bögre teával, elintézték, hogy a kétágyas szobában egyedül lehessek. Ráadásul a nővér a saját teakészletéből főzőtt nekem, úgyhogy a kórházi lötyi helyett valami egzotikus teakeveréket kaptam, kész kávéző-feeling volt :)

Lelkileg nem viselt meg a dolog. Amint azt mondták, hogy most már mindent meghegesztettek és a gyerek is jól van, utólag csak röhögtem rajta, hogy milyen felfordulást csináltam a szülészeten, akaratomon kívül.

Uram Isten, utolsó! Ritka rosszul jártál! nekem "csak" annyi volt a max, hogy a harmadiknál nem jött ki egyben a lepény, és ki kellett kaparni darabokban. Hát én akkor is azt éreztem, rosszabb, mint a szülés. Hát akkor te mit élhettél át?!

De én is azt mondom, hogy jobb előbb megpróbálni, hogy megy-e simán, viszont HA nem megy, császár. Persze vannak olyanok, akik már emiatt is lepontoznak, tudom sajnálni őket.