Miért van az hogy valaki nagyon szedved császár után, és van aki nem nagyon? Elvileg mivel magyarázható ez?

Két programozott császárom volt, mégis tök másképp éltem meg a kettőt, úgyhogy fogalmam sincs - talán a lelkiállapottól és persze nekünk ítélt forgatókönyvtől.

Az elsőnek nagyon pozitívan álltam neki, a terhességem is szép volt, de a végén minden megfordult: sokat kórházaztam, de bíztam, hogy minden jól alakul, viszont utána is komoly szövődményem is lett és akkor elvesztettem a bizalmam az orvosokban, kimerült és elkeseredett voltam, mert több hónapig még a gyerekem sem tudtam ellátni egyedül. Szóval eléggé megrázott, kudarcként éltem meg, hogy ennyire "selejtes" vagyok az áhított "szuperanyu" szerep helyett, így nehezen jöttem formába.

A másodikat végig paráztam, ismertem minden kockázatot, rémhírt és statisztikát, mégis nagyon akartam még egy babát. Azt már tudtam, műtét alatt/után, mire számíthatok és persze a babázás is nagyjából rutinból ment - szóval testileg, lelkileg sokkal könnyebben vettem az egészet. (Még a hasam is szebb lett pár hónappal a műtét után, mint az elsővel több év után, pedig nagyon az ellenkezőjére készültem és a gyerek is nagyobb volt.)

Ja az elsőnél egy nappal előtte tudtam meg, hogy programcsászár lesz és teljesen kihagytam a fájásos részt, a másodiknál is nagyobb volt az esélye, de próba alapon vajúdtam úgy 8 órát, miután elfolyt a magzatvíz (bár még nem voltak annyira vészes fájásaim, de nem is történt semmi).