Közületek van olyan, akinek élmény/könnyű volt a szülés?

A 3.szülésemre mindig szívesen gondolok vissza. Rengeteget készültem fejben, nem féltem, csak vártam, a fájásoknál próbáltam lazítani, utat engedni a fájdalomnak. Kértem közben a babám, hogy segítsen nekem, segítsük egymást, hogy minél hamarabb találkozhassunk.

Javarészt itthon vajúdtam kádban, hajnalban, csend volt, félhomály, halk zene. Tényleg élmény volt. A kórházban 2 órát vajúdtam, majd 3 tolófájással kint volt a kisfiam. Semmilyen beavatkozás, fájdalomcsillapítás nem volt, nem kötötték ki a lábam, magam fogtam, félülő helyzetben nyomtam. Nem repedtem szerencsére.

A férjem végig velem volt.

Most 35 hetes kismama vagyok, hasonló izgalommal várom a szülést.

Békéscsaba

Nekem mindkét szülésem könnyű-gyors-élményszerű volt :) Fájni persze fájt, de egyáltalán nem volt az az "eszemelvesztem", "meghalniakarok" érzés egyiknél sem. Fájdalomcsillapítás nélkül, természetes úton szültem, másodszor sikeres gátvédelemmel (az elsőnél is megpróbáltuk, nem jött össze, kicsit repedtem, de nem volt durva). Nagyobbrészt otthon vajúdtam, 2-3 perces fájásokkal estem be a kórházba a szülésznő legnagyobb ijedelmére :D Onnantól 1,5-2 órán belül megvolt a baba. Könnyen felépültem, már a szülések estéjén simán törökülésben ültem meg pattogtam a gyerekágyas osztályon, alig vártam, hogy hazaérjek.

Ügyeletben szültem, de magánkórházban (az elsőt covid alatt, hogy a férjem tuti velünk lehessen és jöhessen látogatni, a másodikat meg mert már tudtuk, hogy ez milyen, nem mertünk államival kockáztatni).

Tesómnak az EDA hatott. Állítólag az egészet végig viccelődték, nevették, ő maga nem sokra emlékszik a férje meg a folyosón álló családtagok mesélték neki is, hogy milyen jó kedvű volt.

Elmondások alapján egyáltalán nem fájt neki, nyomni se nagyon tudott, az orvosnak kézzel rá kellett segítenie. Szakadni nem szakadt, ha jól emlékszem nem is vágták a gátat.

Első baba volt amúgy.

Nekem programozott császárom volt. Nagy volt a lányom és faros, mondta a doki a 38. hét betöltésénél, hogy azért vannak még csodák, bár tényleg nincs már szinte semmi helye, de még lehet befordul. Én mondtam neki, hogy nem bánom, ha nem, én már teljesen rákészültem a császárra, halál nyugodt vagyok ezt illetően (én a természetes szüléstől nagyon féltem, elég kontroll mániás vagyok, nekem borzasztóan rémisztő volt, hogy a gondolata, hogy majd egyszer csak beindul és akkor majd lesz valami, valahogy, a lányom meg amúgy is ahány UH-n voltunk, annyi UH-n volt faros, kivéve egyet, akkor meg haránt feküdt... Szóval mondta az orvos, hogy ha én ennyire erre készülök, akkor nem fog szüleszteni akkor sem, ha befordul, mert az a tapasztalata, hogy aki fejben ennyire így áll hozzá, az úgy is ott fog kikötni, akkor meg már nyilván az a jobb, amit terveztek, nem hirtelen probléma miatt végzik. Egyébként nem fordult be.

39. héten mentem vizsgálatra, mondta a doki, hogy akkor mostmár a magzatvíz is nagyon fogy, mit szólnék hozzá, ha holnap lenne a nagy nap? Hát így izgulni se volt időm, hazafele vettünk még pár dolgot, este pakolásztam otthon, reggel bementünk, szépen nyugisan átöltöztem, megitatták azt a szart velem, hogy ne hányjak, párszor ránknéztek, mondták, hogy nem sokára kezdünk, mert megérkezett a doki, aztán jöttek, mentünk a műtőbe, a műtét alatt tök jól elbeszélgetett mindenki egymással, mondták, hogy mi történik, mikor látták, hogy pofákat vágok, akkor mondták, hogy épp melyik szervemet pakolásszák azért érzek nyomást. Aztán kint volt a gyerek, utána engem összevartak és kivittek és ennyi. Tök király volt komolyan, teljesen nyugodt, kellemes élmény. Aztán utána persze fájdalmas volt, de az sem volt olyan katasztrófa én így csinálnám megint.