Ha rossz vagy nehéz szülésetek volt, gyorsan elfelejtettétek, mégis vállaltatok másodikat/esetleg többet is? Mitől lehet valójában rossz emlék, trauma egy szülés?

"Sok ismerősöm szokta azt mondani, hogy akinek lehet babája, élhet(ne) vele, mert akinek meg nem lehet, az bele van betegedve."

Mint évekig meddő nő, kérdem: mi a frászkarikáért kéne a meddők helyett másoknak szülni? Kinek mi köze hozzá, szül-e gyereket vagy hányat? Attól jobb lesz a 9. sikertelen lombikját gyászoló Gizikének, hogy Jucika bezzeg szül, mert képes rá fizikailag?

Soha nem ítéltem el azt sem, aki abortuszra megy, mondván, jaj, ő nem értékeli, hogy gyereke fogant. Más ember, más élethelyzet. Ami valakinek áldás, a másiknak teher.

Hosszú, nehéz szülésem volt, már magamról sem tudtam a végén és kivül-belül varrtak, de nem volt trauma és fel sem merült bennem, hogy emiatt ne szülnék másodjára is, hiszen akartam második gyereket.

De azt nem értem, hogy jön ide, hogy másnak sikerül-e vagy sem, a saját gyerekvállalásom nem ettől teszem függővé.

Az első szülés után azt mondtam, hogy persze, simán vállalom a másodikat. Nem volt traumatikus, csak nagyon hosszú vajúdás után császároztak. A műtét viszont simán ment.

A második szülés is hosszú vajúdás után lett császár. Csakhogy itt már komplikációk adódtak. A második szülés traumatikus volt, majdnem meghaltam. (Méghogy a császár biztonságos...) A gyermekágyas időszakba beleőszültem. Szó szerint.

Nem merek többet vállalni. Félek, hogy nem élném túl.

Én az első szülésem után nem vállalok többet.

A szülés is borzalmas volt (semmi horror, csak amennyire egy közepesen sz.r szülés odaver) de igazán a terhesség és szülés szövődményei vágtak falhoz: minden is durván süllyedt, minden is fáj a mai napig, volt ott extrém aranyértől kezdve 41 fokos tejlázon át mai napig tartó ízületi fájdalmakig minden jóság. Itt-ott műtétre volt szükség, amit csak akkor van értelme elvégezni, ha már nem lesz több gyerek. Tudom, hogy van, aki így is akarja a többedik babát, mi úgy döntöttünk, hogy ennyi móka elég lesz :D