Szoptatás alatt késhet többet a már jól beállt menzesz?

Előfordulhat, hogy a szoptatás okoz ilyesmit, igen. Akkor talán még valószínűbb, ha lassanként már kezditek elhagyni is és esetleg más változásokat is tapasztalsz emellett.

Nekem mondjuk nem a ciklus hossza módosult, hanem a vérzés intenzitása ill. az előjelek változtak. De ezzel egyidőben én a mellemen is éreztem, hogy húzódik vissza a mirigyállomány, sokszor csipkedett, húzódott, mélyen tompán fájdogált. Pár hónap után elmúltak ezek a tünetek (utána lassan abba is hagytuk a szopit) és mostanra már a megváltozott ciklusom maradt csak meg.

A te esetedben sem hiszem, hogy rögtön betegségre vagy vészes kimerültségre kellene gondolni, inkább ilyesfajta változásra. (?)

Akkor szerintem jól tippeltem.

Hát nézd, ha úgy érzed, mostmár szükséged lenne a gyógyszerre, akkor rásegíthetsz, igen. Én hagytam magától elválasztódni a lányomat, de mondjuk nekem nincs ilyen gondom (pontosabban én csak pánikrohamokkal küzdök).

A hosszú szoptatási időt és a védelmet kipipálhatod, a fokozatos elválasztást is - úgyhogy tulképp maximálisan jól teljesítettél szerintem. :) Ha már úgy érzed, tényleg elég volt és esetleg még rosszul is vagy, akkor nyugodtan lépj szerintem, mert ez már semmiképp sem lenne önzőség vagy hasonló a részedről. A bipoláris (úgy tudom) komoly dolog, és az anya lelki és mindenfajta egészsége pontosan annyira fontos, mint a gyerkőcé.

A rásegítés mértékét te tudod megszabni: ha a gyerkőcöd netán nem kér szopit, akkor nem is hozod szóba, ha pedig igen, akkor megpróbálod elterelni a figyelmét vagy megbeszélni vele, hogy neked már fáj / beteg a cici stb., amivel hatni tudsz rá. Remélhetőleg nem lesz belőle nagy gubanc. De a szeretet kimutatására, a közelség érzésére lehet, hogy most picit nagyobb igénye lesz emiatt.

Minden jót kívánok!

Hm, ez jó kérdés. Talán ezek a gondolatok neked is segítenek:

Nálunk úgy alakult, hogy már a hozzátáplálás kezdete óta olykor icipicit megtámogattam a dolgokat, amikor épp kellett / úgy gondoltam. Ez soha nem erőltetést vagy szándékosságot jelentett, csak figyeltem és gondolkodtam. Ha úgy láttam helyesnek, tettem egy próbát és vártam az eredményét. Persze volt olyan is, amikor a lányom még nem volt készen az egyik szopi elhagyására; na akkor kicsit visszavettem és később újra próbáltam, akkor már működött a dolog. Így viszont, ha úgy veszem, a 40 hónapból kereken 34-ig tartott az elválaszt(ód)ás... Szóval semmit sem kapkodtunk el.

Nekem sokat segített a hozzászokásban, elfogadásban, hogy ilyen szépen lassan, fokozatosan történt minden. Bak vagyok és mint ilyen, szeretem a rendet, állandóságot, úgyhogy én is kibuktam volna, ha gyorsan van vége. Főleg, miután annyira megdolgoztunk érte és nekem is ez volt az utóbbi idők egyik (egy ideig egyetlen) sikerélménye... Szóval sejtem, hogy min mehetsz át, miért érzel így.

Megesik, hogy nekünk anyáknak furább/rosszabb ezt ennyi idő után abbahagyni, mint a gyerekeknek, de engem nagyon megnyugtat, hogy sikerült elérni, amit szerettem volna (sőt, többszörösen túlszárnyaltuk). Értelek, hogy pont a vége hiányzik neked a "teljes sikerhez" és emiatt kicsit csalódott vagy, de mondom, szerintem legyél büszke magadra! Egész eddig megvoltál gyógyszer nélkül, pedig biztosan nem volt könnyű. És a 38 hónap szuper teljesítmény, ez csak keveseknek sikerül! Ha pedig a lányod ilyen jól viseli a végét, akkor azért is megnyugodhatsz, mert észrevétlenül sikerült elsimítani a dolgokat; ez sokkal jobb, mintha nagy cirkuszok árán menne csak.

Szoptatás ugyan már nincs és néha tényleg hiányzik, mert hát sokáig csináltam én is, van viszont előttünk sok más egyéb dolog, amik legalább ilyen izgalmasak és tartalmasak. Gondolj bele, a lányod már kész kis hölgy - új szakaszba lépett ezzel az életetek és a kettőtök kapcsolata is. Nyugodj meg, zárd le a múltat, hiszen nincs mi miatt bánkódnod és emlékezz arra, ami szép és jó volt eddig - de nyisd is ki magad az új élmények előtt. A gyerkőceink nevelése folyamatos lezárás-kinyílás-elengedés lesz, amit újra és újra meg kell majd tanulnunk.

Nekem is van némi depresszióra hajlamos beütésem, de nekem ilyenkor sokat segít az optimista neveltetésem: próbálom mindig azt nézni, ami jó volt és tanulni abból is, ami rossz volt. És előre nézni, mindig előre. Ami volt, lezárni, ami lesz, arra készülni teljes erővel.

A te példád is azt tükrözi, hogy milyen nagy áldozatokra lehet képes egy anya a gyerkőcéért, ez pedig biztosan nem olyan dolog, ami miatt depresszóba kellene süllyednie bárkinek. ;)