Van olyan közületek, aki a vége felé már utált szoptatni? Vagy akik nem tapasztaltatok ilyet, mit gondoltok a történetem alapján? Sorstársakat, tanácsokat és ítéleteket is szívesen fogadok.

Másfél éves múlt a lányom (19 hós), reggel, déli alvás előtt és este szopizik még (sosem cicin alszik el), de már nagyon kevés tejem van, mellé nem kevés tápszert is megiszik este és hajnalban. Olykor nap közben is kérné a cicit, de már csak akkor adom neki oda ilyenkor, ha nagyon eped érte, és nem hiszem hogy számottevő tejmennyiséget sikerülne ilyenkor szopiznia.

A kezdetek kezdetén imádtam szoptatni, hat hónapos koráig csak anyatejet kapott, még annak ellenére is, hogy az első 2-3 hónapban kínok kínja volt minden egyes szoptatás, és utána, mikor öt hónapos korában elkezdett valamiért kicsit apadni a tejem, megint kiebesedett, és egészen 10-11 hónapos koráig fájdalmas volt. Talán a szopizások ritkulása miatt múlt el végül akkor. De én mégis szerettem szoptatni, még büszke is voltam rá, hogy nem adom fel.

Hat hónapos korától sajnos tápszert is kellett neki adnom napi egyszer (pedig nagyon nem akartam, de egyszerűen nem volt elég a tejem, akárhányszor, akárhogyan, akármennyit szoptattam), kóstolgatni is akkor kezdtünk el. Egy éves kora után már csak reggel és alvások előtt szopizott, na meg éjjel, mivel az éjszakai szopikról csak egy hónapja álltunk le. A tejem már akkor, 1 éves kora körül se volt sok, a tápszeradagok fokozatosan növekedtek, és már néhány hónapja úgy érzem, alig jön valamicske tej belőle, de ebben bizonytalan vagyok.

A lényeg: egy-két hónapja utálok szoptatni. Szörnyű így ezt leírni. Pedig nem fáj, nem is tartom túl gyakorinak a napi 3 rövidke szopit, nem megterhelő, szóval semmi bajom nem kéne hogy legyen vele, és mégis... Rendszeresen ideges leszek szoptatások alkalmával. A melleim olyan érzékenyek, hogy ha csak hozzér, már szinte rosszul vagyok, legszívesebben dührohamot kapnék. Ha nem tudnám magam tudatosan kontorllálni, még haragudnék is rá, amit teljesen abszurdnak érzek. Pedig nem fáj, egyszerűen csak... rossz érzés. Mintha fizikailag lenne rossz, ám azt sejtem, hogy valójában a fejemben van a probléma. Csak nem tudom mi. Egyszerűen megutáltam a szoptatást és kész. Néha legszívesebben letépném a cicimről és rákiabálnék, hogy hagyd már abba, de persze ezt soha nem tenném meg.

Mindig is úgy terveztem, hogy addig szoptatom, amíg csak akarja, és most sem szeretném csak úgy abbahagyni, nagyon-nagyon sír, ha azt a két perc szopit nem adom meg neki. Pláne mióta beszél, még nehezebb ellenállni neki, ahogy könnyes szemmel mondogatja, hogy "anya, cicit kérek".

Ám ez így nagyon nem jó, mert bár mélyen elfojtom magamban e rossz érzéseket, meggyőződésem, hogy valamiképp érzi, hogy idegesít és így én már nem tudom szívből megadni neki a szoptatások meghittségét.

Amúgy kapcsolatunk és életünk egyéb területein minden rendben van, imádjuk egymást, és minden más helyzetben nagyon türelmes anyukának érzem magam.

Akik sokáig szoptattak, nem éreztek hasonlót a vége felé? Hogy már nagyon elegük van belőle?