Akinek mentálisan sérült, vagy autista vagy ADHD-s a gyermeke, nehéz volt ezt elfogadni? Hogy sikerült végül?

Nem kapna semmi segítséget a suliban. Elkönyvelik, hogy ő az snis, átengedik kedz 8 általánosa azt kész. Ma idehaza amelyik szülő csak teheti, kerüli az sni státuszt, ha jót akar a gyerekének és titokban hordja fejlesztésre.

Ki szólt neki egyébként, hogy gond van?

Nálunk pont fordítva volt (van).

Már két éves korában tudtam, hogy nem olyan, mint a többiek. Bújtam a szakkönyveket, beszélgettem másokkal, amit otthon, szakképesítés nélkül lehet, azt megtettem.

Az oviban semmilyen támogatást nem kaptam a pedagógusok részéről, csak a flegmázást, hogy azért ilyen, mert nem foglalkozunk vele. (Anyád.)

Így, hogy nem kaptam szakvéleményt "hozzáértőtől", nem vettek komolyan se a nevtanban, se pszichológusnál. Annyi volt a diagnózis, hogy én vagyok depressziós és idegbeteg. (Anyád.)

Végül 8 éves volt, mikor sikerült lebokszolni, hogy a Vadaskertbe eljussunk. Ott kaptunk pontos diagnózist, hogy a gyerek ADHD-s és Aspergeres. Viszont mindkettő csak enyhe formában van jelen.

Változatlanul küzdünk azzal, most már a gimnáziumban, hogy a gyerek nem neveletlen és elhanyagolt, nincsenek családi problémák, "csak" sni-s, és támogatásra szorul. Valószínűleg sokkal könnyebb lett volna, ha nem fejlesztem, nem vagyok következetes, a gyerekem verekszik, csúnyán beszél és bukásra áll.

Vagy ha ezeknek is van olyan jellegzetes külső, testi jegye, mint a Down-szindrómának.

Egyébként egyről sose szabad megfeledkezni: itt mindig a gyereknek a legnehezebb! Őt nem fogadják el, és nem tud beilleszkedni. Neki nem saját maga, hanem mindenki más furcsa, és nem tud kiigazodni.

Szerintem három féle szülőtipus létezik.

-Az aki mindent megtesz a gyerekéért csendben. Fejlesztésre, hordja a gyereket, tanul, küzd a gyerekéért, de mindezt annyira titokban, amennyire csak lehet, nehogy SNI státuszt kapjon a gyerek.

-Van az az anyatípus, aki nem veszi, vagy nem akarja komolyan venni a helyzetet. Neki hiába is mondassz bármit... Az ő gyereke tökéletes, ahogy van és pont. Hogy félelemből, trehányságból, vagy lazaság miatt ilyenek e, azt nem tudom, de tény, hogy létezik ez a tipus.

-Végül vannak azok az anyukák, akik orvostól-orvosig hircolják a gyereküket, akinek már csilliárd diagnózisa, és papírja van mindenről. Felvállalják az SNI státuszt, hisz az a gyerekért van, ahogy szerintük az orvosok minden szava is szent és sérthetetlen. Állami fejlesztésekre járnak, hisz az ellátó rendszer értük van (már ha van).

Nagyon nehéz a feltűnő/eltérő viselkedésű gyerekek szüleinek.

Először mindig a szülő veszi észre a gondokat, de nem tudja, vagy nem akarja beismerni, hogy ez komoly, mert még kinőheti a gyerek, vagy megtanulhatja kezelni a dolgokat.

Aztán elkezd motoszkálni az emberben a dolog, mindennek utánaolvas, persze kifelé tagad és elsunnyogja a problémát. Közben minden kívülálló gondol valamit. Aki azt gondolja, hogy a gyerekkel gond van, az sunnyog és csendben figyeli a gyereket, csak akkor szól, ha számára(abban a heti 1 órában) is nagynak tűnik a baj. Bezzeg akik szerint a neveléssel van gond, azok aztán nem titkolják a kéretlen véleményüket. Egy rakás tanáccsal bombázzák a szerencsétlen szülőt, aki elkezd kételkedni magában. Van pár aggódó még, akik szintén úgy viselkednek, mintha minden oké lenne a gyerekkel.

Az egész helyzet rémes.

Aztán, ha egy idő után nem növi ki a gyerek a furcsaságait, megkezdődik a vizsgálat. Nyilván több helyen, mert a fél órás kis vizsgálatok alatt nem kap teljes képet egy doki sem a gyerekről. Persze közben telnek a hónapok, mert államilag, de bizonyos helyekre még magánrészen is hónapokba telil bejutni.

Közben a szülő teljesen kivan, mert a gyereke hónapról hónapra fejlődik, elhagy zavaró dolgokat, ilyenkor reménykedés van, hogy talán nincs is gond, hisz kinőtte, vagy épp összeszed új szokásokat, és akkor magába zuhan az ember újra.

Az első orvosi megerősítés után, hogy gond van, jön a megkönnyebbülés, hogy a szülő nem képzelődik(mint ahogy mondják neki), vagy nem ő rontotta el a dolgokat(mint ahogy mások mondták).

Aztán felmerül benne a kérdés, hogy oké, gond van, de milyen szintű? Ha nem vészes, akarom e, hogy bekerüljön a rendszerbe, vagy sunnyogjuk el titokban, hisz csak kicsit furcsa?

Egyszerűen nincs jó döntés. Ha államilag is indított az ember, akkor pedig visszalépni sem lehet, mert a folyamat már elindult.

Egyrészt csábító az ingyenes helyben lévő fejlesztés, amiért nem kell a fáradt gyereket 5után még elvinni két másik helyre, ahol fejlesztéssel nyúzzák. A pénz sem jön rosszul, mert különleges gyereknek különlegesebb ellátás kell, ami jó sokat kivesz a családi kasszából. Másrészt a gyereknek jó lehet, ha tudja, miért megy nehezebben neki pár dolog, nem fogja magát butának és rossznak tartani. Nem fogja titokban azt érezni, hogy ő más és nem a többiek közé való.

Másik oldalról ezt nem lehet a suli előtt titkolni, mindenki máshogy áll egy snis gyerekhez, ha megtudja, hogy snis. Van, aki sajnálja(szerintem ez a legrosszabb) és kevesebbet vár tőle, van, aki úgy tesz, mintha semmi baja nem lenne, csak rossz/buta gyerek, mert ő nem hisz ezekben, de a legtöbben tartják a távolságot, de van pár normális is. Az ember fél, hogy kiderül, csúfolni fogják a társai. Ha nem kap snit, akkor havi 40 simán elmegy a fejlesztésekre és extra dolgokra, elesik továbbá egy rakás támogatástól, ami járna neki, viszont iskolát és ovit könnyen választhatna, és elvileg nem fogja tudni, hogy más, mint a társai. Na és így magánhelyekre járna fejlesztésre.

Összességében az a legjobb szerintem, ha a gyerek tudja, miért megy neki pár dolog nehezebben(vagy jobban), mint másoknak, persze, csak ha már észrevette a dolgot. Nem kell belesulykolni, hogy neked ez meg az nem fog menni mert ilyen vagy. Ha tudni fogja, hogy ő kicsit más, de nem rosszabb, mert rengeteg kicsit más gyerek van, csak a többseg olyan területen más, amire nem fordítanak kiemelt figyelmet. Ha bekerül az állami rendszerbe, és mellé még egyéb nem állami dolgokhoz is hozzájut. Ha plusz pénz jut a családnak, az sem utolsó. Ha nem kell ovi után még fejlesztésre vinni a fáradt gyereket is előny. Jó, ha a gyerek kaphat válaszokat a kérdéseire.

Még így plusszban megjegyzem, hogy a fejlesztések szerintem semmit sem érnek.

Nem tudom hányan tudják itt, mi történik egy ilyen menő nevű fejlesztésen.. többön voltunk már és csak ugyanazt csinálják, mint mi otthon.

Megfogdossák az anyagokat, melyik érdes, melyik puha, kiválogatják a képeket fogalmak szerint, színeket neveznek meg és csoportosítanak, gyöngyöt fűznek, formákat válogatnak, mondókáznak, ritmusra "tornáznak", átmennek szivacsos pados ugrálós akadálypályán, beszélgetnek velük játék közben, hogy mi történik éppen a játékban, játszanak szupermarketben kapható játékokkal, memóriáznak, ragasztanak, vágnak, festenek, labdáznak. ÉS A MAGÁNÓRÁKON IS EZ VAN!

Amikor először kerültünk bele az egészbe, úgy előadták nekem, hogy milyen rohadt fontos ez a fejlesztés, meg mindenki fene hozzáértő, majd meglátom csodát fognak tenni.

Erre akkorát koppantam, hogy ezek ugyanazt csinálják fejlesztés néven, amit én gyerekkel való játéknak hívok. Nyilván egy problémás gyerek anyukája otthon a saját tarsolyából és a netről is begyűjti az infókat, és extrán sokat foglalkozik a gyerekével olyan dolgokban, amiket ő is meg tud csinálni. Kb az egész napot végigjátszottuk itthon ezekkel az elvileg fejlesztő feladatokkal. Amikor először tudtam meg, úgy éreztem, hogy semmit nem ér az egész. Most is úgy érzem. Ugyanazt csinálják pénzért meg fizetésért, mint én otthon gyereknevelés címszó alatt.

Azt hittem, csodát tesznek, van valami technika, ha már egyetemen oktatják, ami különleges mozdulatokból különleges helyzetekből áll, amit nehéz kivitelezni másnak. De nem. A gyerekem kiválogatta a gyümölcsös képeket és forgott a székben az utolsó foglalkozáson. Előtte összesodorta a kis kreppapírdarabokat és beleragasztotta a levél formába egy papírlapra. Korábban végigmászott a szivacsokon, miközben mondókát mondott.

Úgy érzem semmit sem tudnak tenni mások, amit én ne tudnék, és az egész haszontalan.

Csak az tudja az snit, akinek muszáj volt elmondani. Egy csomóan még mindig azt hiszik, hogy pocsék szülő vagyok egy rossz gyerekkel, akik tudják, azok vagy butának tartják a gyerekem, és úgy beszélnek hozzá, mintha értelmileg is sérült lenne, vagy a másik, aki úgy csinál, mintha a gyerek haldokolna, csakmert snis.

Szóval iszonyú nehéz.

Nem a gyerek nevelése az, hanem az a sok kretén ember(persze nem tehetnek róla), akik megnehezítik a helyzetet.

Pusztán azért, mert nem találkoznak ilyesmivel, nem tudják hogy álljanak hozzá. Az integrálás ezt segítené elő, de pont ez a sok idiótán hozzáálló ember mutatja a példát a többinek, és így teljesen félremegy az egész rendszer. Hiába óvónők, gyógypedagógusok, meg ezek a tanfolyamok, még ígyis gügyögnek a gyerekhez, vagy jobban, esetleg pont kevésbé sajnálják, ha épp nem sikerül neki valami.

Szerintem hagyjátok békèn az anyukát, majd, ha valami gond lesz, egyszer szóljon az illetékes pedagógus, ha nem javul a helyzet, szóljon róla az anyukának, hogy nem volt javulás, ezért jelenti a védőnőnél vagy mittudomén hol kell.

Mindenki más hagyja békén szerencsétlen nőt, nem köteles elmondani a többi szülőnek, épp mi van náluk, velük. Pont annyira a magánügye, mint egy nőgyógyászati probléma. Ez az ő magánügyük, keressetek másik elfoglaltságot az életükben vájkálás helyett. Elhiheted, hogy mindent megtesz a gyerekéért. A tanárnő szóljon az illetékesnek, ha problémásnak ítéli a gyereket(persze az anyuka tájékoztatása után), aztán majd elindul egy folyamat. Ha semmit sem találnak, akkor ez van, rosszul gondoltátok. A valóban problémás gyerekeket kiszűrik és fejlesztik, de akkor sem kötik a többiek orrára a dolgot, viszont mindig mindenki mindent megtesz a gyerekért, anélkül, hogy másoknak beszámolna róla.