Vannak itt olyan szülők, akiknek minden hétvége egy nyűglődés, mert a gyereke nem akarja megcsinálni a nem kevés leckéjét?

BTM.

Csak szombat delelott tanuljon pl. Vasarnap legyen szabad teljesen.

Igen,szerintem is pl.csak vasárnap délelőtt tanuljon.

Segíts neki!

Vagy próbáld meg játékosan megmagyarázni a feladatot.

Persze, túl sokat játszott a kis k***g, nem verted eleget, és nem szokott „rendszeres munkához” – imádom ezeket az ostorral nevelő szülőket, akik a gyereket 0 éves korától arra kondicionálják, hogy az élet szar, szokja csak a szenvedést, a játék meg felesleges „úri huncutság”. :)

Én tökéletesen értem, miről beszélsz, nálunk is ez volt egész végig alsóban. Két óra sírás után sikerült csak bármibe belefogni, hiába osztottuk be az időt, hogy mennyi tanulás után milyen játék, semmi nem segített, rémálom volt. Nekem folyton lelkiismeret-furdalásom volt, mert azt gondolom, a gyerekkornak nem a tanulásról kell szólnia, és egyébként meg a játék, a közös programok alatt „tanul” meg a gyerek rengeteg olyan dolgot, aminek az iskolához semmi köze – viszont az „életben való beváláshoz” nagyon is sok van.

Aztán felsőre iskolát váltottunk, mert éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, ebbe mindannyian bele fogunk bolondulni. Egy alternatív suliba jár, ahol egyrészt lényegesen kevesebb az otthoni feladat (pedig ugyanazt tanulják, mint másutt), másrészt a tanárok igyekeznek élvezetessé, érdekessé tenni a dolgokat, kevesebben is vannak az osztályban, jobban tudják őket motiválni, és – igen, ez is fontos szempont – megdicsérik őket, nem félelemből, versenyszellemben tanulnak, hanem van sikerélményük.

Nem állítom, hogy nálatok is az iskolával van a gond, de érdemes elgondolkodni azon, vajon tudják-e kezelni őt, ha BTM-es. A gyerekem régi sulijában pl. semmilyen „problémás” gyereket nem tudtak kezelni, hiába volt az iskola ped. programjában, hogy felvesznek ilyen gyerekeket is, így szép lassan mindenkit elvittek, akinek ilyen gondja volt. És még azok közül is soknak elvették a kedvét a tanulástól, akiknek nem volt ilyen gondjuk.

Namármost, ha egy gyereknek nincsenek sikerélményei, akkor miért volna kedve tanulni? (Persze, félelemből meg kötelességtudatból, de könyörgöm, tegye fel a kezét az a felnőtt, aki szívesen dolgozna olyan melóhelyen, ahol csupán félelemből meg kötelességtudatból kell végeznie nap mint nap a munkáját.)

Utolso, te sem vegeztel egyetemet, megis annyira okos vagy. Imadom a valaszaidat.

Ironia.

Kedves 7. válaszoló, meglehet, hogy fogyatékos vagyok, a te inerciarendszered szerint viszont bizony követendő példa: egy kétdiplomás fogyatékos. :) Ráadásul a fogyatékosságomhoz az is hozzátartozik, hogy nem nézem le a nem diplomás embereket, s úgy általában senkit, aki tisztességgel végzi a munkáját. Azokat viszont sajnálom, akik egy életen át utálják azt, amivel foglalkozniuk kell – ez viszont nem függ össze a diplomássággal.

Abból az alapállásból indulok, hogy igazi eminens voltam gyerekkoromban, kitűnő bizonyítványokkal, s jó adag megfelelési kényszerrel. Az első diplomámról hamar kiderült, hogy nem nekem való (bár igen jövedelmező) szakma, de 10 év kínlódás után sikerült olyan hivatást választanom, amit szeretek, mert addig ott is meg akartam felelni, féltem kilépni a mások által mutatott mederből, nem vettem észre azt, mi az én igényem.

Szóval a tapasztalataim alapján azt gondolom, mindennél fontosabb, hogy egy gyereknek egészséges legyen az önértékelése, ne féljen, ne szorongjon, hogy rájöjjön, az élet minden momentuma (a játék is) tulajdonképpen tanulás, hogy minél hamarabb ismerje fel, ő miben jó (mert lássuk be, igen ritkák a polihisztorok), hogy szociálisan és érzelmileg rendben legyen – mert ezek számítanak, nem a diplomásság. Számtalan „örök diákot” ismerek, akik halmozzák a diplomákat, de nem képesek kilépni a nagybetűs életbe. Ahogy olyan is jó párat, aki rossz tanuló volt, de csak a középiskola végén jött rá, mi akar lenni, és egy év alatt megtanult mindent, és felvették.

A kérdezőnek: bocs, hogy eltértem a témától. :)