Hogyan segíthetek az unoka húgnak?

Szia! Szerintem az lenne a legfontosabb, hogy próbáld megérteni a családtagok érzéseit.

Miért ellenzik, hogy a családban élővel egykorú vagy idősebb gyereket fogadjanak örökbe az emberek? Mert egy örökbefogadottnak alapból baromi nehéz egy már működő családba beilleszkednie (nem ismeri a szokásokat, szabályokat, nincsenek közös élményei, amelyekből tudhantá, ki mire hogyan reagál, stb.). De ha mondjuk egy 8 éves mellé érkezik egy 5 éves, akkor sokkal természetesebb módon zajlik ez a folyamat, az „új tesónál” a 8 éves is természetesebbnek veszi, hogy „esetlen”, hogy segíteni kell neki.

A másik dolog, amit elég természetellenes, ha valakinek kvázi „ikertestvére” (vagy bátyja/nővére) „születik”. Gondolj bele, még vér szerinti tesók közt is normális reakció, hogy a nagy féltékeny a kis jövevényre, aki az addigi „egykeségének” véget vet, akivel attól fogva osztoznia kell a szülei szeretetén (meg persze egyebeken is). Ha egy gyerek ráadásul 8 évig volt egyetlen gyerek egy családban, ez még inkább igaz lehet. De persze ezt a szülők általában tudják kezelni, bevonják a nagyot a kicsi körüli teendőkbe, erősítik benne, hogy ő a „nagy”, aki mintát mutat a kicsinek, stb.

Egy hasonló korú gyereknél azonban ez nem működik, hiszen nekik „egy szinten” kéne lenniük, és mégsincs így. Ez mindkét gyereknek rossz lehet: a család addigi gyerekének fura, hogy egy kortársa (aki mellesleg bizonyos tekintetben „elveszi” tőle a szüleit) milyen „béna”, és nyilván segít neki, de nem kezelheti „kistesóként”. Az örökbe fogadottnak baromi frusztráló, hogy ott van egy korabeli lány, akinek minden tekintetben jobb, mint neki, vannak szülei, ismeri a család minden szokását, 8 éves emlékei vannak velük – míg ő hiába igyekszik, sosem lesz olyan helyzetben, mint a másik.

Nem akarom túlmagyarázni, biztosan érted, miért baromi nehéz helyzet ez.

Persze – ahogy itt is írták – egy 8 évesen örökbe fogadott gyereknek már számos trauma volt az életében, elhagyták a vér szerinti szülei, és ki tudja, hányszor pakolászták ide-oda otthonok és/vagy nevelőszülők között. Nincs olyan ember, aki ettől ne sérülne, aki ne félne attól, hogy ha megkedvel valakit, attól megint elszakítják. Ezért általában baromi óvatosak az ilyen gyerekek, vagy épp nem akarnak kötődni senkihez, hogy ne kelljen újra átélniük a veszteséget. (Nyilván ezek az érzések, viselkedések nem tudatosak bennük.)

Azt írod, lopkodja az unokahúgod cuccait, piszkálja, bántja (nos, igen, sokan azt gondolják ilyenkor, hogy micsoda kis hálátlan szerzet, pedig befogadták, jól tartják, szeretik, és ez a hála!). A fent leírtak alapján ugyanakkor nem annyira meglepő a dolog, nyilván féltékeny a kislány Bogira. Biztos kedves, segítőkész az unokahúgod vele, de érdemes lenne azért megnézni a másik kislány nézőpontjából is az ügyet, mennyire érezteti vele a fölényét a családban (ne sértődj meg, lehet, hogy nem tudatosan teszi).

A lényeg, hogy ez a helyzet mindenkinek baromi nehéz, és igen, jó volna pszichológiai segítséget kérni. Pláne, hogy a két kislány helyzetén könnyen lehet, hogy az új kistesó születése sem fog segíteni, mindkét lány szempontjából egy újabb „konkurens” érkezik a családba, akivel nyilvánvalóan náluk többet fognak foglalkozni a szülők. (Persze ez vezethetne akár oda is, hogy a két lány „szövetségre lép”.) Szóval a keresztmamádéknak nagyon észnél kell lenniük ebben a helyzetben.

Bocs, hogy nem mondtam konkrét módszert, ami csodát tehet, de azt gondolom, ha átérzitek mindkét gyerek érzéseit, motivációit, félelmeit, az már fél siker a segítsgényújtás felé.