Duzzogós gyerekek anyukái: kinövik ezt a magatartást a gyerekek?

Az a semmi csak neked semmi, őt nyilvánvalóan bántja. És ez normális emberi dolog, joga van hozzá. Nem beszélhet veled és senkivel undok módon, nem verekedhet, üvöltözhet, de csendesen duzzogva ülni miért ne lenne szabad? Mondd el neki, hogy látod, hogy valami baja van, és megpróbálnál segíteni, ha elmondaná, hogy mi. Ezután pedig hagyd békén. Mellette maradhatsz, megpróbálhatod megsimogatni, ölbe venni, egy-egy kérdést feltenni, de ne erőltesd. Figyeld hogy mi esik jól neki, és várj türelmesen. Az én gyerekem pl. ilyenkor nem szereti a testkontaktust se, nem is beszél, de mégis fontos neki, hogy mellette maradjak. Ha erre végképp nincs több időm, azt is megmondom neki, hozzátéve, hogy hol talál meg, ha akar.

Egy idő után elő szokott kerülni, és mond valamit, vagy csak annyit látok, hogy elmúlt a rosszkedve. Később esetleg rákérdezek, hogy mi volt vele.

Jókat írt a hozzászóló. Mindannyian másképp reagáljuk le a nekünk nem tetsző dolgokat, így a gyerekeknél is más-más a reakció, van aki kiabál, van aki sír, és vannak ilyen „duzzogók” is.

Az egyik unokaöcsém ilyen típus, mikor először láttam, hogy fogta magát, elhúzódott, elrejtette az arcát, próbáltam vigasztalni, beszélni vele, de kiderült, hogy falra hányt borsó, elhúzódott. Neki ilyenkor egyedül kell lennie, senki és semmi nem képes ebből kimozdítani.

Furának tűnt, de aztán rájöttem, hogy milyen mázlisták a szülei! Mert az én gyerekem sírós-visítós fajta, és úgy érzem, sokat adnék egy ilyen csendben elvonulósért. :) (Jó ez csak vicc, nyilván nem cserélném másra.)

Az unokaöcsémnél ez idővel jobb lett, rövidült a duzzogóidő, illetve áttranszformálta arra, hogy szimplán elvonul egy könyvvel, és olvas, ezzel jelezve, hogy hagyja őt békén mindenki. Mondjuk nem „egyszerű” személyiség, az a típus, akitől ha kérdezel valamit, pl. családi ebédnél: Ideadnád a sót?, az első reakciója az, hogy „Nem!”… de aztán odaadja. Remélem, ezt kinövi, mert nem túl szimpatikus stílus. :)