Mit csináljunk vele?

osztálytásraival közös programokat szervezni hogy hol ők jönnek, hol ő megy hozzájuk.

ez bnőm 9 éves fiánál így van, tudna együtt játszani sulin kívül, sőt még mi is így nőttünk fel..

Nem értem, miért kell elzárkózni a pszichológustól. "valahogy" - ahogy te fogalmaztál - ő is fel fog nőni akkor is, ha senki nem segít rajta.

Amúgy nyilvánvaló, hogy az első lépés nem a pszichológus, hanem a szülői odafigyelés, az aktív szeretet, ha kevés időt tudnak együtt tölteni, akkor az legalább legyen minőségi idő. A számítógépes játékok okozhatnak függőséget, és mint minden függőség, azoknál alakul ki nagyobb valószínűséggel, akiknek az életében van olyan hiány, amit ezzel próbálnak pótolni. Ha ez a szülői szeretet, aktív figyelem, akkor itt kellene kezdeni. De egy testvér is sokat tudna segíteni (nem felnevelnie kell persze).

Hogyha a szulei, anyukája annyira szeretne mint irod az elejen akkor foglalkozna vele,nem engedne egy 8eves gyereknek h 12 orat gepezzen.

Ugyh leginkább foglalkozni kellene ezzel a gyerekkel, az anyjának ha nála van

Szia!

Nem mondok újat: a kissrác el van hanyagolva. Az a gyerek, akivel nem töltenek minőségi időt a szülei (vagy akár a nővére), akit az anyja elhagyott, nagy valószínűséggel súlyos önértékelési zavarokkal fog küzdeni – lehet látszólag vagány, nagyszájú, ezekkel csak kompenzálja azt a tudatot, hogy ő senkinek nem fontos, senki nem akar vele foglalkozni.

Azt írod, kifejezetten okos kissrác, mégis már-már bukásra áll alsóban. Tudod, a tanulás nem csupán intellektuális tevékenység, nem elég hozzá az „okosság”. Van egy nagyon érdekes könyv, nemrég olvastam (Dr. Máté Gábor: Szétszórt elmék), amiben a fickó leírja, milyen hatással van a gyerekekre a szeretteli kapcsolatok hiánya, a kötődés zavara. Röviden és velősen: az ilyen gyerekek folyamatos érzelmi stresszben élnek, ez pedig gátolja a feladatmegoldásukat. És elsősorben nem az kell, hogy leüljenek velük tanulni, hanem az, hogy biztonságban érezzék magukat érzelmileg.

Ezt az érzelmi bizonságot kell megadnotok neki. Egyszerű példákkal megvilágítva: oda kell figyelni rá, teljes figyelemmel, proaktívan cselekedni, hogy úgy érezze, hogy a vele foglalkozó akarja, hogy együtt tegyenek valamit (pl. ne várd meg, míg ő kéri, hogy átmehessen hozzátok, hanem ajánld fel neki te – és találd ki azt is, hogy mit fogtok csinálni, pl. társasoztok, kártyáztok, kirándultok, legóztok, bármi, és tegyétek is azt).

No és persze türelem, türelem! Nincs olyan, hogy addig bömböl, amíg meg nem kap valamit – ezzel csak legitimáljátok a bömbölést, mint a célok eléréseh vezető eszközt, s ne csodálkozzatok, hogy bármikor előveszi ezt, mint leghatékonyabb fegyverét. Hiszen pont ti tanították meg rá, hogy érdemes ezt csinálnia!

A legfontosabb, hogy tudatosuljon a családban, hogy miattatok olyan a kisfiú, amilyen, nem rossz ő, csak éppen rossz környezetben rossz viselkedésmintákat vett fel. És szenved ettől.

Ha jól értem, ti is még gyerekek vagytok a barátnőddel, így azt gondolom, hogy ez számotokra túl megterhelő. De ha felnőttek vagytok már, akkor is kérdéses, fel tudjátok-e vállalni, hogy folyamatosan odafigyelve (akkor is ha nincs kedvetek, fáradtak vagytok, bulizni mennétek, stb.) foglalkozzatok vele.

„pszichológust ne ajánljatok mert a mi időnkben sem volt pszichológus mégis felnőttünk valahogy.”

Ne haragudj, de ez nagyon buta duma. Pont ugyanaz, mint az „engem is vertek, mégis ember lett belőlem”. Azzal, hogy ezt kijelented, számomra azt mondod, valami „instant megoldást” szeretnétek, egy csodaport, amellyel beszórjátok a gyereket, és „megjavul”. Pedig sajnos, amit leírtál minimum a nővére és a te, de legjobb esetben az egész család hozzáállásának megváltozását igényelné (persze sejtem, ez utóbbi úgyis lehetetlen).

Még valamit a hirtelen és gyakori sírással kapcsolatban. Nyilván nem mindegy, hogy milyen szitukban fakad sírva: csak úgy spontán (mikor úgy tűnik, nincs semmi konkrét ok, vagy valami olyan ok van csupán, ami nem indokolná az érzelemkitörést, pl. azt kéred, hogy írja meg a háziját), vagy olyankor, ha el akar érni valamit (pl. hogy játszhasson a számítógépen).

Nem ismerem a család előtörténetét, de úgy sejtem, hogy már kiskorában sem volt felhőtlen a kapcsolat a szülők között, illetve a szülők kapcsolata a kisfiúval. Nos, ezesetben, mint már írtam, folyamatosan szorong, mert nincs érzelmi biztonsága – és ebből adódóan tulajdonképpen érzelmileg megrekedt egy totyogó szintjén. Márpedig arra te is emlékezhetsz a tesóidtól, hogy az apró gyerekek nagyon könnyen sírva fakadnak, ha nem az van, amit szeretnének, és nagyon könnyen meg is vigasztalhatók, akár csak azáltal, hogy elterelik a figyelmüket a vágyott dologról.

Ugyanennek a kicsi korra jellemző, hogy tudnak azért is sírni, hogy foglalkozzanak velük – mert mondjuk a visítástól a szülő zsírideg lesz. Felnőtt fejjel nem logikus, hogy miért jó egy gyereknek, ha felbosszantja a szülőjét, de mélyebben belegondolva nagyon is az: ha negatívan (mondjuk ordítással) is reagál, de reagál rá a szülő, tehát figyel rá. Szerencsétlen nem tudja másképp elérni, hogy valódi figyelmet kapjon, így ezt a módot választja. Ami természetesen egyiküknek sem jó.

Esetleg nem jellemző rá, hogy dacos, hogy egy kérésre rögvest „nem”-mel reagál? Ez is jellemzője tud lenni az ilyen gyerekeknek.

A másik esetről már írtam fentebb, mikor azt tanulta meg, hogy ha eleget üvölt, megkapja a vágyott dolgot – ez egy felvett rossz szokás, és úgy lehet megváltoztatni, ha nagyon következetesek vagytok a jövőben.

És ami a legfontosabb: nem szabad úgy reagálni ezekre a sírásokra, hogy „jaj, te már olyan nagy fiú vagy, ne nyávogj”, vagy „bezárlak a szobába, ha nem hagyod abba”. Meg kell érteni, hogy nem direkt, nem rosszindulatból csinálja – és ennek megfelelően reagálni, pl. „tudom, hogy el vagy keseredve, hogy nem játszhatsz a gépen, nyugodtan sírd ki magad”, és bevezetni egy rendszert, hogy pl. minden szombaton játszhat fél órát – és ezt nagyon következetesen betartani.

Mint már írtam, baromi nehéz ez, és az az alapja a változás elérésének, hogy nem haragszotok rá, nem taszítjátok el magatoktól, éreznie kell, hogy akkor is szeretitek, ha éppen nem jó fej.

Szia!

Elnézést, nem akartalak megbántani azzal, hogy „buta duma”, hogy nem kell pszichológus. Azért írtam csak, mert alapvetően nem szeretem, ha az emberek belenyugszanak a rosszul működő dolgokba azzal az érvvel, hogy „régen se volt másképp”. Az élet folyamatos változás, és a jobb felé kell(ene) törekednie mindannyiunknak. Érdekes, hogy az emberek, akik ilyesmire hivatkoznak, általában beveszik a gyógyszereket, ha betegek – pedig régen gyógyszerek sem voltak, s egy csomó ember mégis felnőtt. ;)

Alapvetően a pszichológusnak a család rendezésében kellene segítenie, de ahogy írod, az apa nem hajlandó változtatni, szóval ez „veszett fejsze nyele”.

Egyébként ismerek hasonló szituban lévő gyereket (a fiam osztálytársa), akinek a szülei végül megengedték, hogy az iskolapszichológushoz járjon, és ez is segített rajta kissé – mert végre lett egy ember, aki csak vele foglalkozik, figyel rá.

Node hagyjuk a pszichológust, a lényeg, hogy nálatok is kellene valaki, aki figyel a gyerekre, aki örömmel, kedvesen, figyelemmel fordul felé. Mert lehet, hogy mindenki szereti, de ő ezt abból fogja érezni, ha figyeltek rá – és mivel már elég sok pofont kapott az élettől, még több figyelemre van szüksége, mint egy kiegyensúlyozott családban élőnek, hiszen neki fel kell építeni az önértékelését, kvázi el kell hitetni vele, hogy ő szerethető, érdekel bárkit is.

Nyilván ez a szüleinek a dolga volna…

Ha segíteni akartok neki, konkrét tanácsaim:

– a legfontosabb, hogy azt mantrázzátok magatoknak, nem a gyerek a „rossz”, hanem a környezete nevelte rá helytelen viselkedésformákra, a körülötte lévő felnőttek miatt sérült az egója, és ő is szenved ettől. Könnyű ezt leírni, nehéz az adott helyzetben szem előtt tartni, tudom, mert a dacos ellenállásból azt érzi az ember, hogy egy elvetemült, szemtelen kiskrambóval áll szemben. Pedig a dac épp nem az akarat jele nála, hanem az akarat hiányáé, mivel sérült az énképe, csípőből védekezik minden és mindenki ellen. (Egy egészséges énképpel élő ember „megengedheti magának”, hogy meghallgassa és megfontolja mások kéréseit, tanácsait, sőt, azt is, hogy engedjen nekik, ha kell.)

Emlékszel a sokat emlegetett kis herceg – róka kapcsolatra? Nos, egy ilyen gyereket úgy kell megszelidíteni, ahogy a rókát. Nem „betörni” kell (hozzáteszem egy gyereket sem szabadna betörni), hanem meggyőzni arról, hogy jót akartok neki – és ezt nem lehet csupán szavakkal, hanem tettekkel kell.

– rendszeresség, következetesség: pl. ahogy hazajön a suliból tessék megkérdezni tőle, van-e leckéje, ha hajlamos rá, hogy „elfelejtse”, akkor le kell ülni, és megnézegetni, miket vettek aznap, akkor eszébe fog jutni. Tanulja/írja meg, utána lehet mást csinálni. És ezt mindig, minden körülmények között.

Ha jól gondolom, kemény ellenállás, sírás-rívás lehet az ilyesmiből, amit türelmesen kell kezelni, nem idegesen, nem „márpedig ez a dolgod, büdös kölök, csináld meg”- hozzáállással. Sokat segíthet, ha odaültök mellé, mikor írja, mert az ilyen gondokkal küszködő gyerekek általában jobban teljesítenek, ha egy szerető személy mellettük van.

A számítógépes játékokról: nem kell teljesen letiltani, de jó lenne alternatívát mutatni számára. Egyrészt én időben maximálnám, mennyit játszhat egy nap (pl. hétköznap fél órát tanulás után, hétvégén egy órát), és keményen betartatnám. Másrészt a „világból való menekülés” másik remek formája az olvasás. Szokott neki valaki olvasni este mesét? Ha nem, akkor el lehetne kezdeni. Remek gyerekkönyvek vannak, izgalmasak, kalandosak, olyanok, amiyeneket már a felnőttek is élveznek – ha arra nem is tudjátok rávenni első körben, hogy olvasni kezdjen gépezés helyett, olvassatok föl neki… s szerintem, ha rátaláltok, milyen könyek érdeklik, esélyes, hogy ráharap.

Hallottál már róla, hogy van olyan is, hogy meseterápia? Nem véletlenül: a mesék által fel tudják dolgozni a szorongásaikat a gyerekek. Pl. neki lehet, hogy nagyon jól esne elvált szülők gyerekéről szóló sztorikat olvasni, hogy lássa, nincs egyedül ezzel a gondjával…