Kisfiam kisebb tárgyakat ráz a szeme előtt és figyeli a mozgásukat. Ez autisztikus tünet lenne?

*egész nem nézi a fényt = egész NAP nézi a fényt

Elnézést az elírásért!

Az interneten lévő KORREKT tájékoztató szakirodalom és egy fórumon lévő pár mondatos "ismertetés" között azért ég és föld van.

Még mindig hangsúlyozom, hogy senki nem írta, hogy ne forduljanak szakemberhez! Egyszerűn már sértő rám nézve ez a félreértelmezés! Talán érdemes lenne elolvasni még egyszer a kommentet..

Viszont érintett szülőként tudom azt, hogy a korrekt diagnózis felállítása mennyivel bonyolultabb dolog pár mondatnál, pláne egy 2 éves gyereknél, ahol hidd el, még sok minden belefér a normálba is. Emellett a tünetek még egybefolynak, a differenciálásuk is időbe és szakértelembe telik.

Elnézést kérek, ne vedd magadra, én minden autizmussal és korai diagnózissal kapcsolatos kérdésnél rendesen projektálok. Az akkori érzéseimet fogalmazom meg, amiket a diagnózis előtt éltem át. Ott voltam tökegyedül a kérdéseimmel, a kétségeimmel, a vívódásaimmal, a konkrét gyanúmmal, és a környezetem (beleértve a közvetlen családtagjaimat is) tagadott, hárított, senki nem hitt nekem. És ezt az érzést vetítem itt ki szépen mindenkire, azonosulva a gyanújukat megfogalmazó szülőkkel.

Mert tudom, hogy mennyire vágytam én akkor akkora, hogy a környezetem higgyen nekem, hogy - még ha alaptalan is a gyanúm - támogassanak. De a saját vívódásaim mellett még a környezetemmel is csatáznom kellett. És sajnos tudom, hogy ezzel a legtöbb sorstárs így van. Mire a szülő képes megfogalmazni magában az autizmus gyanúját, addigra már meg kell vívnia saját magával a csatáját, mert hát senki nem vágyik autista gyerekre, nagyon nehéz ezzel szembesülni, nagyon nehéz ezt kimondani! És ha már ki tudjuk mondani, saját magunknak, akkor az egészen biztosan nem alaptalan. Akkor valami van...

Legalább mi, sorstársak ne tituláljuk már egymást paramaminak...

Ilyenkor az ember nem szakirodalomra vágyik, hanem megértésre, együttérzésre, támaszra a vívódásaiban.

Aki ezen nem ment keresztül, az úgysem érti, hogy milyen szembesülni a gyermekem másságával. Mondjuk én a magam részéről a pokolba kívánok mindenkit, aki hamis illúziókra ringatott annakidején, és nem vette komolyan a gyanúmat, és ezt vetítem ki szépen itt mindenkire, akik hasonlóképpen viszonyulnak az autizmusra gyanakvó szülőkhöz. De aki nem élte át, az úgyse fogja megérteni soha... annak mindenki paramami lesz, aki autizmusra gyanakszik a gyermekénél. Dühös vagyok rájuk, ahogy dühös voltam annakidején a mindenkire, aki nem vett komolyan. És hogy igazam lett? Bár ne lett volna... Nem tragédia az autizmus, nagyon szépen meg lehet tanulni élni vele, de azért mindenki "normális" gyerekre vágyik...

Kedves előző válaszoló, így már értelek:) Teljesen jogosak ezek az érzések és indulatok a részedről.

Nálunk még "csak" jó erős gyanú van, azt hittem én is beleroppanok az elején, mivel én más miatt fordultam szakemberhez annak idején. Az a probléma (ADHD gyanú is) beigazolódni látszik sajnos. Itt pedig a szakember nem akart nekem hinni az elején, holott sajnos jól ismerem ezt a kórképet is, sok ilyen gyerekkel foglalkoztam és a családban is van. Auti gyanúra nem számítottam pontosan azért, mert még nem differenciálódott le a két tünetegyüttes. Magából a figyelemzavarból (így indul a későbbi ADHD)és a nehezített beszédértésből is van egy rakat olyan tünet, ami hasonlít az autizmusra. Szóval nem egyszerű.