Kislányom 5 éves nagycsoportos . DE sajnos nem beszél az ovónőkkel és az ovodán belül a gyerekekkel sem csak szülői jelenlét mellett válaszolgat, de velünk hangosan komunikál a folyoson is. Mivel tudnám rávenni hogy megszolaljon?

Ez gyerekpszichológus területe, asszem szelektív mutizmusnak hívják, de nem biztos

[link]

[link]

szerintem is erről van szó (elektív vagy szelektív mutizmus) mindenképpen pszichológus kell !

egy óvónő ismerősöm mesélte hogy nálunk is volt egy ilyen kislány, egyáltalán nem beszélt, viszont ha anyukája ott volt, akkor még verset is szavalt

igen, szelektív mutizmus. barátnőm kislánya is ebben szenved sajnos és már szorongott is.

járnak fejlesztésre évek óta, de igazán az segített, hogy elkezdtek áthívni 1-1 kislányt az oviból. otthon beszélt velük! így rendszert csináltak belőle, majd egyszerre 2-3 kislányt is áthívtak.

már beszél az oviban azokkal akikkel otthon is

Bár én mindig picit fiatal vagyok ehhez a témához, valamilyen szinten letudom írni a tapasztalatomat. :)

Így visszaemlékezve, nekem is ilyen problémám volt, egészen pici korom óta ... A szűkebb családi körömben szerettem beszélni, játszani, sütit sütni mamával, eljárkálni a papával, anyával és apával tv-zni, beszélgetni, testvéremmel játszani, és hasonló közösségi programokat csinálni a családommal.

Nem is tudom, mi válthatta ki belőlem ezt a dolgot ... Azelőtt igazán nem jártam gyerekek társaságában, idegen felnőttekkel is ritkán találkoztam ... Lehetséges, hogy féltem az emberektől, és az új környezettől. Ebből adódtak is problémák, mivel nem igazán nem beszéltem senkivel ... Így fej rázással, bólogatással fejeztem inkább ki magam. Ha nem eldöntendő jellegű volt a mondat, akkor nem válaszoltam rá. Kínban voltam, és nem volt ott édesanyám, aki segített volna nekem ... Ennek köszönhetően, hogy az egész óvodás éveim alatt nem beszéltem, gyakran kerültem kellemetlen helyzetekben ... Sokszor pisiltem be, és sokszor kényszerültem bele olyan dolgokba, amiket nem szerettem. Nem voltak olyan szinten barátaim, mint a többieknek, emellett kedvesek voltak velem mindvégig, talán azért, mert nem értették ennek az okát, vagy nem fogták fel teljesen ...

Emlékszem, egy idő után nekem is kellett járnom idegen emberekhez. Ők játszottak velem, képeket nézegettünk, emellett beszélgetni próbáltak velem, - de ahány szakember, annyi kudarc lett a vége.

Amint iskolába kerültem, sem lett jobb a helyzet ... Első osztályban úgy-ahogy átküzdöttem magam, mivel akkor sem beszéltem még senkivel, édesanyámon, és a családomon kívül ... Bólogattam, fejet ráztam, és sírtam, ahogy eddig tettem ... Másodikos koromban nyitottam ki a számat, de akkor is ritkán szólaltam meg. Perceket kellett várniuk a többieknek, mire összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy megszólaljak ...

Időteltével, amint idősödtem, egyre több emberrel beszélgettem, és egyre több osztálytársam kedvelt meg, illetve nagyon minimálisan, de lettek barátaim ...

Azóta már eltelt jó pár év, de ennek köszönhetően nem volt túl izgalmas, vagy fényes gyerekkorom. :( Most már 18 éves vagyok. Eddig is nagyon félénk, és zárkózott voltam. Fokozatosan elkezdtem parancsolgatni magamnak, hogy menjek oda bátrán, az eladónéni nem fogja leharapni a fejemet, ha megkérdezek valamit ... Mostanra sikeredett összeszedni a bátorságomat.

Nem hiszem, hogy túl sokat, de remélem azért tudtam valamit segíteni :\ ... Anyukám azt mondta mindig, hogy "ő ilyen, majd megnyillik, majd beszél, ha akar ... "

Én amondó vagyok, hogy vigyétek társaságba, illetve közelebbi barátokat hívjatok át magatokhoz, mutassátok be nekik a kislányt.