Berögzült szokások,3,5 gyereknél? Kisfiam állandóan tátog, miközben kezét összefogja az álla alatt. Ha valami izgalom van. Kicsi kora óta ezt csinálja, vannak jobb és rosszabb időszakok, mikor sűrűbben vagy alig csinálja.

Pedig ezek elég tipikus autisztikus mozgásminták. Nálunk pontosan ugyanezek voltak: repkedés, ugrálás, tátogás. (Vannak is.)

Közösségbe jár? Kezdeményez játékot a többi gyerekkel, vagy csak "beszélget" velük? Érti, hogy mit akarnak tőle? Tart szemkontaktust? Nincsenek "rituáléi"? Nem érzékeny zajokra/fényekre/ízekre/szagokra? Érti a viccet (nem a szóvicceket, hanem ha megviccelik)? Nincs valami téma, ami különösen érdekli, leköti?

Az én kislányom három évesen már bővített mondatokban beszélt, felnőtteket is meghazudtoló szókinccsel, választékosan. Asperger-szindrómás autista. (Az Aspergereseknél a beszéddel nincs gond, sőt!) Felnőttekkel nagyon közvetlen (néha túlságosan is), gyerekekkel is próbál barátkozni, de nem nagyon érti őket, a viselkedésüket.

A Vadaskertben diagnosztizálták, sehol máshol nem tudtak okosat mondani, pedig jópár helyen jártunk. Többnyire az volt a válasz, hogy "majd kinövi" (nem nőtte ki, sőt, jöttek újabb tünetek), illetve később az, hogy valamilyen pervazív zavar, de nem értenek hozzá). Én kifejezetten csak a Vadaskertet javasolnám, bár valószínű, hogy igazán csak 1-2 év múlva tudnak pontosat mondani.

Szia! Nekem nagyon tikkelős a gyerekem, szintén korán és gyönyörűen beszélt már, nagyon értelmes, érdeklődő. Viszont kiskora óta így vagy úgy tikkel: volt már, hogy „csak” dadogott, volt, hogy görcsösen pislogott (ez nagyon ijesztő volt), rágta a pólója nyakát, vagy akár bizonyos időközönként megnyalta az ujjait… De ismerek olyat is, aki gyerekként kényszeresen tapsolt (!), illetve a nyelvét nyújtogatta – és teljesen egészséges felnőtt lett (még értelmesebb is az átlagnál :).

Tudom, milyen rossz látni, mikor ilyesmiket csinálnak, de én is csak azt mondhatom, hogy nem szabad ezzel nyaggatni (bár hozzáteszem, engem a frász kerülget, mikor mondjuk a gusztustalan buszkapaszkodó után megnyalja a kezét :( ), el fog múlni minden ilyesmi valószínűleg.

Mióta gyerekem van, meglepődve látom, milyen sok gyerek küzd hasonló problémákkal, szerintem ha egyéb problémája nincs, nem érdemes ezt túlreagálni. Nála így jön ki a „stressz”, másnál másképp.

Első vagyok. Leírom a saját sztorimat, aztán azt szűrsz le belőle, amit akarsz:

Kislányom másfél éves kora óta repked. Zavart, kerestem az okát, de nem kaptam választ sehol.

Az ovit 3 évesen kezdte, év közben. Az első félév teljesen zavartalanul telt, bár kicsit furcsa volt, hogy "túl könnyen" ment a beszoktatás.

Aztán a következő évben jöttek a gondok. Itthon szinte semmit nem lehetett észrevenni, persze voltak már "jelek", de nekem nem tűnt fel, mert én a gyermekemet ilyennek szoktam meg, nekem nem volt furcsa, nem volt összehasonlítási alapom sem, hogy más mint a többi. És hát annyira mondogatta mindenki, hogy ugyan, nincs vele semmi probléma, hiszen olyan okos, olyan értelmesen beszél.

A következő évben az oviban elkezdődtek a gondok. Egyre többször hívtak be az óvónők beszélgetni. Eleinte csak nagyon finoman jelezték, hogy a gyerek "más". Ők sem tudták pontosan, hogy miért. Az oviban vizsgálta pszichológus, gyógypedagógus. Azt mondták, vannak elmaradásai bizonyos területeken, de semmi komoly problémát nem tapasztaltak. Én meg megnyugodtam. Nem volt ez más, csak egy hamis biztonságérzet. Nincs semmi gond, hiszen papírunk van róla...

Az oviban a helyzet egyre romlott, és már itthon is egyre inkább előjöttek a tünetek. A repkedés, ugrálás, szájtátás is sokat romlott. Újra elkezdtem hordani mindenfelé, kivizsgálásokra. Sehol nem kaptam választ, de akkor már nem hagytam magam illúziókba ringatni, mert addigra ott tartottunk (5 éves korra), hogy az egyébként tüneményes kislányom az egész óvoda legproblémásabb gyerekének számított. Amit persze senki nem hitt el, mert kétszemélyes helyzetben egy csacsogó kis angyal volt.

Akkor én azt mondtam az óvónőknek, hogy én hiszek nekik, hogy valami van, mert ők látják a gyereket közösségben, és nekik van összehasonlítási alapjuk. Úgyhogy mentünk tovább. Először találtam egy pszichológust, akinek elmondtam, mi a helyzet. IQ-tesztet vett fel, amiből kiderült, hogy a lányom IQ-ja igen magas (ez is egy tünet), de a szociális kompetenciája gyakorlatilag a nullához közelít. A társas szituációkat képtelen értelmezni. Ez a mindennapokban nem olyan látványos, mert jól kompenzálja az intelligenciájával és a bájos személyiségével, de neki komoly gondjai vannak az emberi viselkedés megértésével. Ekkor mondták ki először, hogy valószínűleg autista. Utána egy gyermekpszichiáterhez jutottunk el, aki ezt megerősítette, de azt mondta, hogy ő sem ért ehhez a területhez, jobban járok, ha egyenesen a leginkább kompetens helyre megyünk: a Vadaskertbe.

Megtörtént a kivizsgálás, ami egyértelműsítette a gyanút, Asperger-szindrómát diagnosztizáltak, ami minden "furcsaságra" teljes mértékben magyarázatul szolgált. Azóta olvastam elég sok szakirodalmat, beszélgettem más érintett szülőkkel, és nagyon örülök, hogy ez kiderült. Amióta autiként kezelem, hatalmas eredményeket értünk el, míg a "hagyományos", átlagos gyerekeknél bevált eszközök nála sorra csődöt mondtak, teljesen kezelhetetlenné vált itthon is, az oviban is. Hozzá kell tennem, hogy az oviban is örültek a diagnózisnak, és amióta tudják, hogy mivel állnak szemben, már tudják kezelni is. Most már van mellette saját gyógypedagógiai asszisztens, és ez rengeteget segít a beilleszkedésben.

Nem mondom, hogy nem nehéz néha, de amióta autiként kezeljük, vannak eszközeink. Addig nem voltak, addig csak vaktában próbálkoztunk, sokszor rontva a helyzeten.

Mindezzel csak annyit akartam érzékeltetni, hogy hasonló helyzetből indultunk, mint amit most leírtál. A lányom 3,5 fél éves korában én is pontosan ennyit érzékeltem. Benne van a pakliban, hogy nem növi ki. Az is, hogy kinövi. De ha csak a leghalványabb gyanú is felmerül, hogy tényleg auti, akkor fogadd el, és indulj el a kivizsgálás irányába - ami nem könnyű! Lesznek sokan, akik azt mondják, nincs semmi gond a gyerekkel, és jól fog esni, mert persze, ezt akarod hallani. Én is ezt akartam hallani. De ez egyáltalán nem segített. Csak elodázta, hogy szembesüljek a helyzettel. Nem tudom, hol tartanánk most, ha korábban jön a diagnózis - valószínűleg nem is lehetett volna korábban diagnosztizálni, mivel a tünetek nagy része 4-5 éves korban jelentkezik, eleve van olyan diagnosztikai teszt is, ami kifejezetten erre az időszakra vonatkozik, mert ez mond a legtöbbet.

Én csak annyit tudok javasolni - a saját példám alapján - hogy készülj fel annak az elfogadására is, hogy TALÁN autista a gyermeked, ne utasítsd el élből, érzelmi alapon. Nem kell megijedni tőle, nem olyan vészes. Rengeteg előnye is van. :) Én már nem cserélném el egy "átlagos" gyerekre, örülök, hogy ilyen kis földönkívüli. :)