Hogy bírjátok elviselni-elfogadni, hogy beteg a gyermeketek?

Mi egy nagy műtét előtt állunk valószínűleg. 3-4 órás műtét, nagy kockázattal. Csak reménykedni tudok, hogy túléli, hogy nem maradandó a sérülése és hogy minden rendben lesz a jövőben-nem lesz szellemi sérült. Mi is mindennél jobban vártunk rá és minden percben erre gondolok.

Nálatok mi a gond konkrétan?

én nem tudom mert nincs gyerekem de az én szüleim szerintem ugyan úgy kezelnek mind a tesóimat... de vigyázz a kardiológusokkal! én is szívbeteg vagyok!4 és tudod szinte semmi bajom4 de az orvos úgy állítot be hogy a szivem 25%-a rossz... és? most is úgy élek mint hal a vízben! kitartást! bizakodj hogy a fiad jobban lesz!

Red John

tudom! írtad hogy van annál nagyobb baja! de bizakodj! tudod! a remény hal meg utaljára!

R J

Az a helyzet, hogy szerintem sehogy. Az én fiam koraszülött volt, oxigénhiány miatt idegrendszeri károsodása lett. Minden alkalommal a szívem szakad meg, mikor ránézek, kézbeveszem, vagy csak rá gondolok. Nagyon nehéz.

Az a szerencsénk, hogy csak mozgásával van gond (szellemileg ép, de pár hónappal el van maradva, bár minden relatív, mert 2 és fél éves és szavakat mond), tehát járni még nem tud, feszesek a lábai, de ha tornáztatjuk, foglalkozunk vele, nagyon szép eredményeket lehet elérni vele. Tényleg, rengeteg helyre járunk, mindenki a maga csodájának tekinti.

Szokták nekem is mondani idegenek is, rokonok is biztató szavakat. Hát köszi, de olyanokra, hogy a remény hal meg utoljára, meg ilyesmi, nincs szükség, bár értékelem én is a jószándékot.

A feladatokat nekem kell vele megcsinálnom, az orvosokat nekem kell felkeresnem, mindennek nekem kell utána járnom, én viszem mindenhová, egyszóval minden vállveregetés, meg elismerés üresnek hat, mert a gyerekem továbbra is mozgássérült, továbbra is én cipelem ennek fizikai és lelki terhét.

Jártunk sok helyen, voltunk olyan helyen is, ahol halmozottan sérült babák és gyerekek vannak és szerencsésnek mondhattam magam, hogy a fiam nem kényszeres egyhelyben álló, üvöltő gyerek, vagy ép a szeme, meg tartja a fejét, meg nem végtaghiányos. Aztán jobban belegondolsz és eleged lesz ebből az önámításból, mert akárki akármit mond, ez egy hihetetlenül fájdalmas lelki teher és nem lesz könnyebb attól, hgy egy másik gyerek sérültebb.

Ami egy kicsit helyre rázott engem, hogy lett egy kistestvére, ép és egészséges. Ez kizökkentett, mióta meg van a kicsi, azóta nem sírok minden második nap a zuhany alatt.

Azt hiszem, ha elfogadnám, hogy sérült, akkor azzal feladnám a küzdelmet, hogy ép felnőtt lesz. Így én képtelen vagyok.