Félelem az értelmi fogyatékosoktól?

Nem rég kerültem 3 éves kislányom miatt érdekes helyzetbe.

Szemészetre mentünk és előttünk egy down kóros kisfiú (kb.8éves)volt,akinek voltak mozgás problémái is,és anyukája babakocsiba hozta és lányom megkérdezte,miért kell neki babakocsi és miért beteg.

Nem tudtam a helyes választ,vagy hogyan kellene reagálni,mert nem szerettem volna őket megbántani.szégyellem is magam miatta.

Amugy nem,nem félek a fogyatékos emberektől,ez egy betegség,amiről ők nem tehetnek. Egészséges embereknél sokkal nagyobb az esély,h bántanak,megtámadnak stb...

A down - szindrómának is vannak fokozatai, köztük is vannak nagyon rossz állapotban lévő, agresszívan viselkedő "betegek". A mi lányunk nagyon aranyos, kedves, mosolygós, kommunikatív, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Viszont van a falunkban egy downos fiú, már elmúlt 20 éves, agresszív, beszélni egyáltalán nem tud, az anyukáján kívül senkit nem ismer fel és nem tűr meg maga mellett. A gyerekorvosunk mesélte, hogy őt mindig késő délután kellett behívni a kötelező kivizsgálásra, mert egyszerűen földhöz vágta magát, vergődött, nem hagyta magát, fura hangon ordított, szóval alig lehetett hozzáérni. És nem csak az él a köztudatban, hogy kedves emberek, sajnos. Mert akkor miért vetetik el (vagy vetetnék el) sokan a babáikat, ha kiderül, hogy downos? Nagyon sok kérdés, válasz szól erről ezen az oldalon.

Azzal egyetértek, hogy a down - szidrómától létezik sokkal rosszabb betegség, ami fogyatékossággal jár, akár testi, akár szellemi, akár mindkettő. De, mint sok minden másról, a fogyatékos emberrel való együttélésről is akkor lesz igazán fogalma az embernek, ha belekerül ebbe helyzetbe. Mint írtam, nekem a nagynénim (1954 - ben született) is downos volt. Hetente láttuk őt pár órára, otthon lakott a nagyszüleimmel, azt hittem ismerem ezt a "betegséget", de amikor megszületett a kislányunk, rájöttem, hogy nagyon sokat rejt magában ez a szindróma, jót, rosszat egyaránt. És megemelem a kalapom a nagymamám előtt, aki már nem él, hogy így feltudta nevelni őt (tudott olvasni, írni, valamicskét számolni). nem adta őt intézetbe, pedig többször is felajánlották neki.

Azért írtam a downról, mert ezzel élek napi kapcsolatban immáron lassacskán 4 éve és látom az emberek reakcióját, ami nagyrészt bizony nem mondható pozitívnak. Mélyen együtt érzek azokkal az anyákkal, szülőkkel, testvérekkel, családokkal, akik fogyatékos gyereket nevelnek, főleg egy olyat, akit a kérdező leírt. Szörnyű lehet. Épp ezért fontos, hogy néha kapjunk egy kedves mosolyt, jó szót a bántás helyett, mert nem könnyű így az élet, sem a szülőnek, de legfőképpen annak a fogyatékos gyereknek, embernek - aki, mint egy válaszoló írta, egy rabságban élő királyfi (nagyon tetszett ez a megfogalmazás).

Mi "jól jártunk" ezzel a downnnal, van egy tündéri kislányunk, aki szeret, megölel, puszit ad, mondja nagy áhitattal "anya", "apa", szaladgál, felfedezi a világot és még sorolhatnám ... igen, ilyen alapon ő abba a csoportba tartozik, amit az előttem író említett. Mégis vannak, akik megvetnek azért, mert azt "hirdetem", hogy mindenképpen megtartottuk volna, nem vetettem volna el.

Egyébként van egy egészséges kislányunk is. :)

az első válaszoló

Na látod ez sem igaz. Vannak köztük olyanok, akik nagyvárosban, egyedül közlekednek metrón, villamoson, trolin, tudja merre, mi van ... ezt onnan tudom, hogy az egyik szakorvosunk fia is downos, egyedül utazgat, intéz dolgokat, dolgozik. A legutóbbi kivizsgáláson találkoztunk is ezzel a fiúval, éppen az anyukájától vagyis a szakorvosunktól búcsúzott, ment haza, a város másik végébe, kb. 1 órás út, többször át kell szállni. Önellátó. Ismerek egy lányt is, szakácsnak van kitanulva, alkalmazzák is szakácsként.

A következő dolog, hogy a downosok rövid ideig élnek, ritkaság, ha túl élik a szüleiket.

Bocs az Off - ért

Elnézést kérek a 14. válaszolótól, nem olvastam figyelmesen a válaszát és nem láttam az "esetleg" szót. Ez változtat a válaszomon. Vagyis igaz, amit a 15. válaszban leírtam, de úgy módosítanám, hogy abban igaza van, hogy terhesen nem tudhatja az az anyuka, hogy az ő babája mennyire lesz fogyatékos, ebből kifolyólag nem tudhatja mennyire lesz önellátó, mennyire fog segítségre szorulni. Hozzátenném: a most születő downos gyerekeknek nagyon jók az esélyeik, főleg, ha időben el van kezdve a korai fejlesztés, gyógytorna stb. Sokan járnak integráltan óvodába, iskolába és nem a legrosszabb tanulók közé tartoznak. természetesen vannak köztük olyanok is (kevés százalékuk), akik nem ennyire ügyesek, de a korai fejlesztés náluk is hatásos (de mégsem önellátók).

A terhességmegszakításról pedig az a véleményem, hogy szerintem nagyon rövid az az idő, ami az amniocentézis és az esetleges terhességmegszakítás között van, ez idő alatt nagyon nehéz helyesen dönteni. Mikorra az anyuka rádöbben, mi a diagnózis, elkezd utána olvasni, csak a "rossz" marad meg a fejében (ez velem is így volt, amikor kiderült a down, mindenhol erről olvastunk, mindenhol ugyanaz volt leírva, csupa rossz dolog, különböző betegségek, de rájöttem, elég akkor idegeskedni, ha az adott probléma előjön), kevés idő marad a jó döntésre. A döntés véleményem szerint nagyban függ attól is kinek, milyen a partnere és a családja, esetlegesen az anyagi háttere, biztonságérzete. Nekem hála Istennek nagyon jó családom van.

Az orvostudomány nem hiába fejlesztett ki olyan kivizsgálásokat, amivel még magzati korban ki lehet szűrni a betegségeket. Így megvan adva a lehetőség a választásra. És mindenki úgy dönt, ahogy neki a legjobb.