Szigorú anyukának tartod magad? Szoktad "helyretenni" úgy a csemetét, hogy odasuhintasz neki?

Nekem kamaszom van, és igen, csattant már el nyakleves. Szerencsére mindössze összesen kétszer. Egy ízben hazugság miatt, úgy, hogy nagyon sok beszélgetés és tapasztalat után biztos lehetett abban, hogy ha bármi hülyeséget csinál, nem szúrom le gorombán, max. megbeszéljük, mi a gond. Egy időben viszont hiába voltak nagy lelkizések, elkezdett hazudozni. Én pedig pontosan tudtam, mikor teszi ezt. Egy alkalommal elszakadt a cérnám... Azóta nem hazudott.

Másodszor meg, akkor amikor szintén hónapokon át kellett győzködni, hogy tegyen meg ezt-azt (pl. ágyazza be az ágyát, vigye ki a szemetet, stb.) de mindig elengedte a füle mellett. Egy idő után meguntam, hogy mindig mindent "elfelejt". Hiába voltak ekkor is a nagy lélekreható beszélgetések (otthoni segítségről, saját maga körüli igényességről, felelősségről...stb.) Semmi nem használt. Végül szintén elcsattant egy nyakleves.

Egyikre sem vagyok büszke, s egyébként egyáltalán nem vagyok híve a fizikai fenyítésnek. De be kell azt is valljam, hogy néha azért helyrerakja a dolgokat és a szerepeket egy jókor irányzott tasli.

Kapcsolatunkban nem okozott semmi törést e két incidens. Bár tény, nagyon sajnálom, hogy ide el kellett jutnunk. Ezt leírom, még mielőtt valaki elkezdené a mélyreható ideológiáját ecsetelni, milyen káros következményei vannak egy pofonnak.

Sziasztok!

Én kisebb gyerekről tudok csak írni mert még az elején járunk. Hazudozás, testvérharc, féltékenység, verekedés, stb nálunk (még) nem volt, nem is vágyok rá mondjuk. :) Egy átlagos 21 hónapos kisfiam van.

Szigorú vagyok, de inkább következetes vagyis próbálok az lenni, de sajnos van amikor nem tudok minden körülmények között következetes maradni. Pl volt már egy olyan eset, hogy túrórudival csitítottam el a gyereket. Nem tartom helyesnek a "lekenyerezést", de abban a helyzetben csak ezt volt kivitelezhető.

Nem mondanám, hogy nagyon rossz gyerekem van az tény, hogy eleven és hogy nem nagyon találkoztam még ilyen önfejű gyerekkel, de a korához képest nincs lemaradva, szerintem eléggé rafinált és okos is. Kb egy szinten lehet a többi 21 hónapossal. Tudja, hogy kire mivel lehet hatni. Nálunk az a legfőbb problémaforrás, hogy a gyerek erősebb személyiség és erősebb egyéniség mint mi együttvéve a párommal. Azt is tudja (idővel már rájött), hogy nálam a hisztivel meg a vergődéssel semmit nem ér el maximum egy büntit, de azért nálam is kitartóan próbálkozik. Sokszor nagyon nehéz irányítani, nekem még csak-csak megy, de az apukáját abszolút hülyére veszi a kis legyény. Én eléggé halvérű vagyok, végtelen a türelmem, ritkán szakad el a cérna és akkor sem a gyerek miatt. Ez nálam egy afféle "adottság", elv vagy nem tudom mi, hogy a gyerek miatt, a gyerekre nem tudok kiakadni. Soha semmiért nem tudom a gyereket okolni és nekem esik rosszul ha látom/hallom/olvasom valahol, hogy egyes szülők a gyereket okolják bármiért. Ha meg még nyilvános panaszkodnak is hozzá na attól meg egyenesen a falra mászok.

Már a terhességem alatt is néztem és olvastam különböző gyereknevelésről szóló filmeket, könyveket, cikkeket. Nem mondom, hogy hiábavaló volt az egész, de azt viszont állítom, hogy könyvből nem lehet gyereket nevelni, az enyémet legalábbis nem. Nincs tuti recept erre.

Úgy gondolom, hogy ha én kiakadnék valamiért, esetleg odáig fajulnának a dolgok, hogy bántanám a gyereket az a saját anyai és emberi gyengeségem miatt lenne nem a gyerek miatt. Most nem azt mondom, hogy minden szülő sz@r aki hébe-hóba rácsap a gyerek kezére, itt azokra gondolok akik ütik-verik a gyereküket.

Senki sem tökéletes aki emberből van. Engem az idegesít amikor a fiam neki áll nyávogni. Nem üvöltözök vele, de rászólok, gúnyolódok, hogy olyan mint egy kényes kislány, és mindenki ki fogja nevetni ha így viselkedik, na ilyenkor még jobban rákezd... Én meg úgy teszek mint aki nem tudja, hogy mit akar, mért nyávog. Mondom neki, hogy én nem tudok macskául, nekem ne nyávogjál, mond el rendesen amit akarsz. Ezt kb 5-6x minden alkalommal elmondom mire rájön, hogy tényleg nem érdekel ha nyávog nekem és ilyenkor vagy elmondja szépen amit akar vagy ha olyan amit még nem tud elmondani akkor elmutogatja, de valahogy megérteti magát velem nyávogás nélkül is. Szóval képes rá, hogy rendesen kommunikáljon. Kevés értelmes szót mond még ezért sokszor csak mutogat. Sokat beszél, de ha már a negyedét megértjük az már jó :) És vannak olyan "szavak" is amik jelentenek valamit, senki nem érti, hogy mit akar, de én már kitapasztaltam, hogy nagyjából mi mit jelent nála.

A hisztiket szerintem elég jól kezelem. Nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki már lecsengőben van a hisztikorszak. Főként már csak akkor jön elő egy-egy ilyen amikor valami miatt megváltozik a napi kis rutinja, kitolódik a kaja idő mondjuk. Ha nem kap időben enni, leesik a vércukra és ilyenkor saját magát sem bírja elviselni. Ezért próbálom elkerülni az ilyen eseteket, mindig szeretek időben hazaérni vele, de azért vannak kivédhetetlen balesetek és ilyenkor be-be csúszik egy kis nyűglődés amit hiszti szokott követni.

Mindent amit nem tartok helyesnek szeretném csírájában elfojtani, nem akarom hagyni, hogy a fejemre nőjön és ő irányítson. Szeretem, imádom, de én vagyok a főnök ezzel tisztában kell lennie, vannak határok amiket szeret feszegetni, de nem hagyom, hogy átlépje azokat. Hogy jó-e amit csinálok? Majd 20 év múlva kiderül. Remélem sikerül a kisemberből EMBERT nevelnünk. :)

Mese az,hogy egy gyereknek egy atyai pofon lelkitörést okoz!

Ha ez igaz lenn,akkor minden 40 év feletti ember lelkisérült lenne. Pedig ők nemcsak otthon kaptak verést,hanem az iskolában is.

Fekete István az egyik legjobb írónk. Tisztelte és szerette az édesapját, de van olyan novellája,amelyben beszámol arról,hogy az apja jól elverte. Ezt teljesen jogosnak tartotta.

Minden gyereknek más a természete. Van akinek elég a szép szó,a másoknak pedig nem. A szülőnek kell ismernie a gyerekét,és eldönteni,hogy nála mi a hatásos. Nem állandóan verni,mert az valóban nem helyes,és nem is eredményes. De egy Makarenkói-pofon szükség esetén hasznos lehet.

Én csak alsó tagozatban kaptam verést a suliban, és már akkor sem érdekelt annak "nevelő ereje".

Ha már a művelődésnél tartunk, ajánlanám mindenkinek Az élet szép című filmet, melyben példát láthatunk az apai kreativitás nevelő erejéről.Egyébként mindenki úgy neveli a gyerekét poroszosan középszerűnek, ahogy akarja, én inkább biztos kihozom magamból, amit csak tudok.Ez nem jelenti azt, hogy bármit elnézek, de nem azért nevelek utódot, hogy valaki fölött uralkodhassak, és ha ezért a kedves "szigorú anyukák" lepontoznak, azon mosolygok csak, mert merek más véleményen lenni, mint az átlag.

14 éves vagyok, apukám szól egyszer, szól még egyszer, harmadjára viszont felpofoz. Anyukám ellenben szinte soha nem pofoz fel, hanem inkább órákon át mondja, mondja, mondja a magáét, de az rosszabb mint a pofon.

Ennek ellenére szeretem őket. Apukám soha nem indulatból, hanem nevelő célzattal pofozott fel és most már olyan 2-3 éve egyáltalán nem kaptam verést, mert megszoktam, hogy elsőre szót kell fogadni. Ügyetlenségért sose kaptam ki, legfeljebb ha valami komolyabb tárgyat tettem tönkre(csillár, kagyló) egy kicsit leszidtak, hogy máskor ha lehet vigyázzak jobban. Rossz jegyekért sem szoktam kikapni, csak ha hisztiznék amiért leszidnak. Viszont az engedetlenséget, a hazugságot nem szokták megtűrni, elmagyarázták, hogy mit miért nem szabad vagy miért kell, és ha úgy is megtettem hogy tilos volt, vagy hazudtam valamit akkor bizony kikaptam.

Nem lettem lelkileg sérült gyerek, a tanáraim nem szoktak panaszkodni rá hogy szemtelen vagy hazug lennék, nem szoktam átverni az osztálytársaimat, úgyhogy szerintem helyesen tették ha időnként felpofoztak.