Hogyan dolgoztátok fel az "óvodai életét"?

Sokszor büszkeséggel. Pl amikor meséli az óvónéni, hogy adott szituban mit reagált. AKkor kiderül, hogy jól neveltem. AMit tanítottam, az nélkülem is "működik".

Vagy jó látni, hogy önállósodik.

Nagyon féltem tőle, de összességében látom, hogy csak nyert vele. Bizonyos helyzeteket az óvónők sokkal jobban kezeltek, mint én. Én pl. folyamatos gondban voltam babaklubban, játszótéren, ha a gyerekemmel durva volt a másik gyerek. Ez adódott abból is, hogy mindig hülyén éreztem magam, ha a más gyerekét nekem kellett volna kordában tartani, mikor ott van az anyja, akinek ez lenne a dolga. Hol abba a hibába estem, hogy csak hallgattam, és vártam a csodát, hogy a másik gyerek szülője majd közbelép - ezzel tulajdonképpen cserbenhagytam a saját gyerekem, aki azt élte át, hogy anya nem véd meg. Máskor meg kitört belőlem az anyatigris, mint amikor a gyerekem fejét teljes erővel elkezdte ütni egy kislány és az anyja észre se vette tőle fél méterre. Akkorát ordítottam, hogy az egész babaklub felkapta a fejét.. nos kislányom onnan kezdve rettegett a gyerekektől és nem, nem azért, mert a másik gyerek bántotta, hanem azért, mert én, az anyja ezt az ellenségképet ültettem el a fejében. Amikor szembesültem azzal, hogy mit okozok a saját gyerekemnek, elkezdtem ezen dolgozni, közel fél év kellett ahhoz, hogy helyrehozzam. Konfliktushelyzetben soha többé nem kezeltem ellenségként a másik kisgyereket, ugyanakkor ha szükségesnek láttam, közbeléptem, de ez mindig nehézséget okozott, soha nem éreztem azt, hogy ehhez jogom van, ha a másik szülő jelen van. De azért fejlődőképes lettem, és a gyerek olyan volt, mint a tükör, azonnal látszott, amikor jó irányba indultam el. Az ovis beszoktatáson amikor egy kisfiú kihasználta, hogy arrébb mentem a lánykámtól és valamit csinált, amit nem láttam, csak a hatalmas zokogásra futottam vissza, akkor ölbe vettem a gyerekem, majd a kisfiú mellé ültem, és beszédbe elegyedtünk: hogy hívják, stb...És éreztem, ahogy a könnymaszatos kis pofi megnyugszik a karomban.

Az óvónőim zsigerből tudják azt, amit én ilyen nehezen tanultam meg: ha konfliktus van, sosem söprik az asztal alá. Aki helytelenül viselkedik, annak korrigálnia kell, pl. ha elvett egy játékot a másik kezéből, vissza kell adnia, vagy ha megütötte, bocsánatot kell kérnie, de nem alázzák meg egyik felet sem. A végén pedig arra biztatják a kicsiket, hogy öleljék meg egymást. Kislányom is újságolta a múltkor, hogy meglökte őt valaki, kérdeztem szólt-e óvónéninek, mondta hogy igen. És mit mondott óvónéni? - kíváncsiskodtam. - Azt, hogy öleljük meg egymást.

Ennél jobbat a gyerekemmel nem tehettek volna.

Természetesen 25 gyereknél nem vesznek mindig mindent észre ők sem, nekem meg kellett tanítanom a kislányomat, hogy szóljon az óvónőknek, ha baj van. Annyira rettegett huzamosabb ideig az egyik kislánytól, hogy amikor végre megmondta, miért nem akar oviba menni, bementem beszélni az óvónőkkel és aznap inkább magammal vittem a munkahelyemre, mert olyan fokú volt a rettegése. Biztos, hogy az óvónők jól kezelték utána kislányom félénkségét, mert a rettegése pillanatok alatt megszűnt és soha többé nem öltött ekkora méreteket és az a kislány, akitől annyira félt, most már semmiféle félelmet nem vált ki belőle.

Szóval én nagyon szerencsés vagyok az óvónőimmel, bár hozzáteszem, addig kérdezősködtem, addig jártam az óvodákat, míg rájuk nem akadtam és mindent elkövettem, hogy hozzájuk kerüljünk.

Jelenleg új szituációval barátkozom: szerelmes az én kis picurkám és szíve választottja másik kislánnyal barátkozik. Hát a szívügyekkel várhatott volna még, de most mit tudok tenni? Az óvónők ezt is tudják, nem én mondtam el, hanem fogadóórán igazából az óvónénik mondták ki, hogy ez akkor már egy kis gyerekszerelem. Sejtettem, de én ezt nem mondtam volna így ki.

Én most már kifejezetten örülök annak, hogy annyi mindent átél, gyönyörködöm abban, ahogy szocializált kis emberke lesz belőle, aki jól érzi magát emberek/gyerekek közt. Még élénken él bennem annak az emléke, amikor annyira félt a gyerekek közt, hogy 45 percen keresztül nem mozdult el a lábam mellől a játszótéren. Most meg akkora rajcsúrkodást csap vadidegen gyerekekkel is, hogy öröm nézni.

Mivel ilyen fantasztikus együttműködő óvónőim vannak, én úgy érzem, az én anyai szeretetem és odafigyelésem az ő szeretetükkel és profizmusukkal párosítva a legjobb dolog, ami a gyerekemmel történt.

Az az időszak, amikor amiatt a kislány miatt rettegett, az viszont nagyon nehéz volt, mert minden reggel zokogva ment be a csoportszobába és azt nagyon nem szerettem, amikor kivették őt a kezemből. Akkoriban gondolkodtam óvodaváltáson is, mert úgy éreztem, fontos lenne bent töltenem a csoportszobában vele 10-15 percet reggelente, mert korábban a családi napköziben ez remekül bevált. Itt erre nem volt lehetőség, mert sokan vannak, még szökősek is akadtak, de azért amikor arról beszéltem a fogadóórán, milyen jó volt a családi napköziben, hogy nyitva volt a csoportszoba ajtaja reggelente és volt ami őt bevonzza, de megértem hogy itt nem lehet...És mégis, ezután nagyon gyakran megtették az óvónők, hogy reggelente nyitva volt az ajtó és bizony, sokkal könnyebb azóta a kislányomat reggel beküldeni, mert vonzza őt befelé a sok játék, sok gyerek. Amíg csak a csukott ajtó volt, addig megkínlódtunk rendesen reggelente.

Ne felejtsd el, hogy nem felnőttekről beszélünk, hanem gyerekekről. Ők még formálhatóak, mint az agyag.

Ráadásul működik, ezt a saját gyerekemen tapasztalom.

Amúgy felnőtteknél is működne. El sem tudod képzelni, milyen hatása lenne, ha megölelnéd az ellenségedet. "Ha valaki arcul csap bal felől, tartsd oda a jobb orcádat is..."

Azért, mert nincs bennünk elég alázat kipróbálni, még nem kell kijelentenünk, hogy nem működik.