Ha néha egy kisfiú megütné a gyerekedet az óvodában, rékérdeznél erre az ovónőnél?

Az óvónők pontosan tudják, hogy a kis elevenség bizony problémás.

Nekik is szólnék, meg a gyereknek is.

Soha ne hagyd, hogy a gyerekedet bármilyen atrocitás érje, megoldatlanul. Az ilyen hikomat kölyköket sajnos integrálják a normálisak közé, de nem szabad hagyni, hogy terrorizálják a normális gyerekeket.

Igen, jelezném az óvónőnek, ahogy jeleztem is.

Sajnos nálunk a kis ütésektől durvább jelenetek voltak. Az én kisfiamat rendszeresen megharapta egy fiúcska, aki akkortájt került a csoportjába. Kiscsoportosok voltak.

A fiam el is mondta nekem otthon, meg egyértelmű jelei is voltak a dolognak: teljes fogsornyomok a fiam karján, lyukasra harapott póló a vállrésznél, valamint egy pár hét után sajnos a fiam is elkezdte: gondolom önvédelmi céllal, de sajnos átvette a harapós viselkedést. Harapott gyerekből harapóvá vált, ami nem volt Rá sosem jellemző. Még a saját tesóját is többször megharapta otthon.

Én nagyon komolyan vettem ezt a dolgot, mert láttam a fiamon, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Ő nem mondta, hogy nem akar menni, mert alapvetően nagyon szereti az oviját, a csoportját, vannak már komoly kis barátságai, kifejezetten szeretik a gyerekek a csoportjában, az óvónénikkel szuper a kapcsolat. Inkább csak az volt feltűnő, hogy heteken keresztül az otthoni játékban, a beszélgetéseinkben mindig jelen volt ez a kisfiú. Hol panaszkodott rá a fiam, hol úgy tűnt, mintha irigykedne rá bizonyos dolgokért (pl. a fiúnak nagyon a lába, hiéba magyaráztam a fiamnak, hogy a lábméret nem érdem), aztán többször mondta, hogy a fiú nem engedi be a fiam a játékába, máskor meg az óvónők jelezték, hogy olyan se vele se nélküle kapcsolat ez a két fiú között: keresik egymás társaságát, de amint közel kerülnek egymáshoz, rögtön indul a kakaskodás.

Az óvónők partnerek voltak, vigyáztak, hogy a fiúk egy ideig ne kerüljenek egymás mellé, hátha leszoknak egymásról.

Kiderült, a másik kisfiút otthon sokszor megverik, a másik csoportban is harapott, ezért tették át a mi csoportunkba. Szval egy szerencsétlen gyerekről van szó, aki a fiamon vezette le a feszültséget.

Engem nagyon bántott, próbáltam erősnek látszani, de belül tudtam, hogy annyit tehetek, hogy próbálok helyes dolgokat tanítani a fiamnak, valamint bízom az óvónőkben.

Az fontos volt számomra, hogy megértessem a fiammaé, hogy a visszaharapos, az agresszió nem lehet válasz a kisfiú agresszív viselkedésére. Megtanítottam verbálisan kiállni magáért, valamint megtanítottam Neki felismerni, ha a fiú esetleg támadni készülne. Egy idő után a fiam amint észrevette a másik gyereken, hogy bántani akarja, hangosan rászólt, hogy "nincs jogod bántani, ezt nem teheted!" (Ezt a mondatot tanítottam meg Neki). Ezen a fiú nagyon meglepődött, az óvónők rögtön felkapták a fejüket, és hárítani tudták a fiú harapását.

Így szépen lassan lecsendesedett a dolog. Most már csak nagyon ritkán van közöttük konfliktus, inkább csak szóban veszekednek néha, bántani már nem bántják egymást.

Sok munka van ebben mind a mi részünkről, mind az óvónők részéről, le a kalappal előttük, hogy ennyire segítőkészek voltak.

Meg persze kellett hozzá az én okos nagyfiam, aki megértette, hogy mi a helyes viselkedés az ilyen helyzetekben😊

Én mindenképpen szólnék. Nálunk sajnos cirkusz lett az ilyen bántásokból, ugyanis a lányom ovijában volt egy kislány, aki állandóan rugdosta a lányom lábát. A sípcsontja kék-zöld volt, nem tudott begyógyulni, borzasztóan nézett már ki. Mindig szóltam az óvónőknek, hogy mi a helyzet, hogy az a másik kislány mennyire sunyi, mindig étkezéskor az asztal alatt rúgja a lányom, csípkedi, tudja nagyon jól, mikor nem látják. Az óvónők állandóan húzogatták a vállukat, hogy nem tudunk mit csinálni, nem tudunk egyszerre 25 gyerekre figyelni. A kislányomról azt tudni kell, hogy soha nem volt egy árulkodós típus, hiába mondtam, hogy amikor bántják, azonnal szóljon, mindig otthon adta ki.

Annyira elegem lett ebből a minden napos rugdosásból, hogy mondtam a lányomnak, hogy adja vissza, ne hagyja magát.

Megyek a lányomért az oviba délután, hát nagy felháborodva fogadott az óvónő, hogy mégis én mit tanítok a gyerekemnek, mert a lányom felkente a falra ezt a verekedős kislányt és azt mondta, hogy anya tanította, így védje meg magát.

Hasonló helyzetben nagyon büszke voltam a lányomra. A csoportjába jár egy SNI-s kisfiú, akinek időnként dühkitörései vannak és rácsap random gyerekekre, köztük a lányomra is.

Én azt tanítottam neki, hogy kapja el a csuklóját a kisfiúnak, szorítsa meg (nincs akkora ereje, hogy ezzel komolyabb fájdalmat okozzon, akár gyereknek is), hajoljon az arcába és mondja azt határozottan, hogy "ezt most hagyd abba". Sikerült is, a kisfiút kizökkentette ezzel.

De ami igazán tetszett: kérték, hogy palántákat vigyünk az oviba, a kertben a gyerekekkel elültetik. Többet is vettünk. Az egyikkel a lányom odajött: "Ezt odaadom Pistikének, hogy örüljön és akkor biztosan nyugodtabban fog viselkedni, nem rosszalkodik."

Tátottam a számat, hogy bakker, 3 éves és teljesen magától ennyire barátságos, asszertív megoldás jutott az eszébe. Hogy kedvességre valószínűleg kedvességgel fog reagálni a másik. Nem biztos, hogy így lesz, de az ötlete, megközelítése rettentően tetszett.

Pedig tud vadóc lenni, néha az apját játék közben úgy megveri, hogy a 90 kilós pasin foltok vannak, vagy egyszerűen fojtófogást alkalmaz (igen, amit a profi küzdősportolók szoktak, pl. ketrecharcnál), az apja meg fuldoklik.

Mégse ilyen eszközt választott, hanem kedves közeledést. Büszke vagyok, na!