Tanácstalan vagyok! Te beíratnád szeptembertől a gyereket oviba ebben az esetben, vagy otthon maradhatna?

Mindenképpen otthon tartanám. Én otthon tartottam a kisfiam, amikor a kislányommal voltam otthon, így a kisfiam jócskán 3,5 éves volt, amikor elkezdte az ovit.

Nem ajánlatos a kistesó miatt lepasszolni a nagyobbat, biztosan úgy érezné, hogy rá már nincs is szükség, hiszen itt van az új jövevény. Ez a tesóféltékenység melegágya.

Áprilisban született a kicsi, októberben töltötte a nagy a 3-at (azaz ráért volna még egy évet itthon lenni) és ment az oviba fél napra. Nagyon szereti, jót tesz neki a társaság és ebéd után hozom haza, úgyhogy együtt is van időnk.

Fel sem merült, hogy azért kell oviba menni, mert itthon már nem kell, hanem ez egy jutalom, amiért ő már nagylány. Nem mondom, nátha volt itthon bőven (én konkrétan novembertől márciusig betegeskedtem), de a kicsi jól viselte és edződött.

1. vagyok. Igen, igénylik már ebben a korban a gyerektársaságot, ezt én is észrevettem a kisfiamon.

Én az általam legjobbnak vélt aranyközéputat választottam. Megvártam, hogy a kislányom elkezdjen mászni (hogy ne az az egy helyben fekvő kisbaba legyen), és elkezdtem a kisfiamat heti kétszer ovikóstoló foglalkozásra hordani.

Nálunk a kerületben működött egy játszóház-fejlesztőház, ahol heti kétszer három órában kifejezetten ovis rendszerű foglalkozásokat tartottak 3 éveseknek. Nagyon baráti volt, mert abszolút figyelembe vették a gyermek igényeit. Alapvetően az volt a cél, hogy az ovihoz hasonlóan egy beszoktatási időszak után a szülő otthagyja a gyermeket és a foglalkozás végére érte megy. Mivel a kislányom akkor már mászott, én elvittem mindkét gyerekemet, és addig maradhattunk ott a fiammal, amíg igényelte. Eltelt jó pár hét, amikor az egyik reggel keresztbe állt az ajtóban, és azt mondta, hogy anya, most már egyedül szeretnék bent lenni. Onnantól kezdve már nem mentünk be Vele.

Sztem jó megoldás volt: nem kényszerítettem bele az elválásba, amivel az ovi szükségszerűen jár, addig Vele voltunk, amíg igényelte, az együtt töltött idő alatt a foglalkozásokon szokta a tesója jelenlétét is, látta, hogy a világ nem csak a kistesó körül forog, hogy anya nem csak a tesóval foglalkozik, hanem bizony, mellé is odaültem, ha kézműveskedett, amíg a kislányom a földön játszott valamivel. Igenis, megerősítettem abban a hitében, hogy Ő továbbra is ugyanolyan fontos, mint a húga születése előtt volt, Rá ugyanúgy oda tudok figyelni, mint korábban.

Nem értek egyet az előző hozzászólóval, hogy jobb, ha közösségbe kerül, az anya úgysem tud már annyit foglalkozni vele. Ez a legkegyetlenebb hozzáállás. Egy anyának igenis meg kell próbálnia a lehetetlent (ami egyébként egyáltalán nem lehetetlen): a nagyobb gyerekkel kell tudni ugyanannyit (sőt többet) foglalkozni, mint korábban. Én megpróbáltam, és egyet biztosan állíthatok: maximálisan helyt álltam, az én fiam sosem érezhette, hogy kevesebb időm, figyelmem jut Rá a kislányom miatt.

Nagyon kicsi (21 hónap) közöttük a korkülönbség: én a második várandósságom alatt végig arra készültem fejben, hogy fel kell nőnöm a feladathoz, nem a kisfiam kérte a testvérét, mi akartunk második babát, a mi, szülők feladata úgy kezelni a helyzetet, hogy az első gyermekünk semmilyen negatív hatását ne érezze a tesó születésének. Ez egy nagyon komoly feladat, szakkönyvek százai foglalkoznak a témával, és egyben mindegyik egyetért: a nagyobb gyermek számára óriási trauma a tesó érkezése, sok gyereknél csak később tör ez a felszínre féltékenység formájában. Ilyenkor ajánlott megőrizni a nagyobb gyermek napi rutinját, nem kiszakítani a megszokott családi közegből, engedni akár azt is, hogy újra babásan viselkedjen, szoros testkontaktust tartani vele, hogy akkor bújjon, amikor szüksége van rá. Ennek mindnek ellentmond az, hogy a nagyobb gyereket pont a kistesó születésével nagyjából egyszerre passzolja le az anyuka egy közésségbe.

A közösség hasznos lehet, de csak miután beállt az új (kistesós)család napi rutinja, mindenki megszokta az új helyzetet, és az anya lehetőség szerint bármikor elérhető legyen a nagyobb gyermek számára egészen addig, amíg szüksége van rá.

Életem legjobb döntése volt itthon tartani a fiam plusz egy évet. A közös ovikóstolózással szépen apránként elkezdett leválni rólam, az ovis beszokás már könnyedén ment, most pedig igazi oviszerető nagyfiú, aki a társaság központja. És nem mellékesen imádják egymást a húgával. Nekik is nagyon jót tett, hogy volt plusz egy évük otthon összeszokni, megismerni a másikat. Olyanok, mint az ikrek.

Én egy másik tényező miatt szavazok az otthonmaradás mellett: betegségek.

Amikor a kislányom közösségbe került, az égvilágon minden kórokozót hazahozott, hányás-hasmenés, kötőhártyagy., középfülgyulladás, hörghurut, arcüreggyulladás és még sorolhatnám. Pici baba mellett ezek azért nem egyszerű dolgok, és elég nagy esély van rá, hogy néha napján a kicsi is elkapja őket. Egy 3-4 hónapos babát eléggé megviselnek ezek a nyavalyák, és persze nem lesz sokkal jobb, ha esetleg szűk 1,5 évesen kapja el, de szerintem akkor is ez a járhatóbb út.

Emellett az is fontos persze, amit fentebb is írtak: valóban ideális táptalaja lenne a testvérféltékenységnek az, ha a kistesó születése után pár hónappal a nagyot száműznéd az oviba. (nyilván a száműzés szót a kislányod szemszögéből értem).

Én nem irattam be a lányom, mert itthon voltam a kistesóval, elsősorban, hogy ne érezze a lepasszolást, másodsorban a betegségek miatt, majdnem 4 évesen kezdte az ovit, és egész kiscsoportban délbe hozom haza, mert még itthon vagyok a kicsivel, csak középsőben fog ott aludni, mikor bölcsis lesz a kicsi és dolgozni megyek.

Szerintem ez a szocializáció egy nagy blabla, van gyerektársaság a játszótéren, játszóházban, gyerekfoglalkozásokon, meg jó esetben a baráti, rokoni körben is, pont elég az egy ilyen kicsinek, nem marad le semmiről, ha később kezdi az ovit.