Van itt olyan, aki úgy fogadott örökbe gyereket, hogy saját is lehetett volna? Akár elsőnek/egyetlennek, akár saját gyerek mellé?

Sokat kell várni egy gyerekre, ha örökbefogadnál, nekünk vidéken 4 évet mondtak, Bp-en ennél rosszabb a helyzet (túl sok az örökbefogadni szándékozó, túl kevés az örökbeadható gyerek), így azt mondom, hogy ha úgy érzed, hogy az az utad, akkor menj arra és vágj bele. Senki sem lesz alkalmasabb attól szülőnek, hogy meddő, lehet hozzátok kerülne a legjobb helyre egy gyerek. Én is rettegek a terhességtől, részben megértelek, nekem van egy szívproblémám, ami miatt az orvosom kevésbé ajánlja a dolgot, "megoldható" (így fogalmazott), de nem egyszerűen és nem látni előre, hogy nekem és neki milyen problémái lennének. A környezetnek indokolni a legnehezebb mindig, nőkre néha úgy néznek, mintha a méhük egy köztulajdon lenne, ha nem azt teszed vele, amit elvárnak, akkor önző vagy. Az a legfontosabb, hogy a férjeddel egyetérts (ha nem vagytok összeházasodva, akkor gyorsan tegyétek meg, mert az örökbefogadás análkül nagy macera és nem fogsz kisbabát kapni).

A szülők meg próbálkoznak, aztán vagy megértenek, vagy nem, de amikor ott lesz egy gyerek, már kevésbé lesz erős az ellenállás, ha pedig ők lesznek azok a kevesek, akik akkor sem lesznek kedvesebbek, akkor maguknak cseszik el.

Aztán lehet, hogy ott lesz az első gyerek és közben alakulnak a dolgok, közelebb kerül hozzád ez az egész szülés dolog, egy csomó barátnőd átmegy rajta és kézzel foghatóbb lesz az egész. Ha nem, akkor is ott lesz már a közös gyereketek.

Az a legfontosabb, hogy a férjeddel egyet tudj érteni, ő is hajlandó legyen végignyomni a procedúrát.

A lényeg, hogy a párod tudná-e sajátjaként szeretni?

Azon azért még dolgozz lelkileg, hogy ne a félelem, harag és mindenféle elméletek legyen a a tanácsadód e témában, hanem a vágy a szeretetre és arra az intimitásra és új kihívásra, amit gyermek-szülő relációban lehet csak átélni.

Egyébként mindegy, hogy örökbefogadott vagy saját, a gyerek egy csomó szempontból (kialvatlanság, saját családból hozott nevelési szokások ütközése, kevesebb idő egymásra... stb.) inkább széthúz az első időkben, mint összeköt. Aztán persze már még jobban összeköt, ha túléltétek több hullámban kb. a dackorszakot is, de sok párnál vízválasztó, az új helyzetben is együtt tudnak-e működni.

Ha csecsemőre "szavaztok", akkor pedig számolj vele, hogy sokat kell majd emelgetni, olykor babakocsistul vagy hordozni, tehát nem biztos, hogy megúszod a mozgásszervi terhelést (kb. 2-3 éves korig elég erős az igénybevétel) és nem lenne nagy szükség arra a nagyszülői segítségre. (Szerintem jó eséllyel meg fogják szeretni, de erre persze nem lehet számítani.)

A másik, hogy sok embernél igenis van jelentősége a vérnek - hogy felismerjék saját magukat és szerelmüket és szeretteiket az utód tulajdonságaiban (lásd, fordítottja igaz, ha valaki erőszakból fogant saját gyerekét nem tudja szeretni) - és a terhesség, esetleg szoptatás idejének a kötődés kialakulásában. Szép vagy sem, de sokan tekintenek úgy a gyerekre, mint "örök életükre", lenyomatukra a világban, aki viszi tovább, hacsak valami kis részüket is. Szerintem ez nem képmutatás, ha valakinek fontos ez testi síkon is, ne fogadjon örökbe.