Ismerősék örökbefogadtak egy kislányt, akiről lemondtak a szülei. Állításuk szerint a gyereknek ezt el kell mondaniuk, és pszichológushoz hordani, igaz ez?

Kedves utolsó! Nagyon jó, hogy nálad így alakult, de azt kell mondjam, te a szerencsés kevesek közé tartozol. A legtöbb esetben a gyerekek érzik, hogy a családban, ismeretségi körben „sustorognak” körülöttük, sőt, ahogy itt is írta valaki, olyan is előfordulhat, hogy odamegy egy „kedves” ismerés, és megpaskolgatja a gyerek fejét, hogy „szegény Bécike, elhagyott az anyukád”.

Szuper, hogy nálatok ez mind kimaradt, de a legtöbb család nem ússza meg ezt, és az viszont, ha véletlenül a „szomszéd néni” kotyogja ki a gyereknek, igen rossz.

A másik: te bizonyára nem gondolkodtál soha ilyesmin, nem kérdeztél olyat, hogy mondjuk miért nem hasonlítasz egyik szülődre sem igazán, eszedbe sem jutott, hogy örökbefogadott vagy. Pedig ez sokszor előjön kamaszkorban a gyerekeknél, még ha nem is örökbefogadottak. És ha mondjuk ilyenkor rákérdeznek a szülőknél, majd azok azt válaszolják, hogy „áááá, dehogy, ne hülyéskedj”, akkor az nem hazugság? Aztán pár év múlva előállnak azzal, hogy ja, bocs, mégis csak örökbefogadott vagy, csak úgy döntöttünk, nem mondjuk el neked, csak ekkor és ekkor…

Egyébként azt senki nem javasolja, hogy kamaszkorban mondják el a gyereknek az örökbefogadása tényét, hiszen – ahogy te is írod – az egyébként is zűrös időszak.

Már egészen kicsi korától megmondják neki, ebben nő fel, számára ez a valóság, a „normális”. Nyilvánvalóan ez baromi nagy kreativitást, rugalmasságot és intelligenciát feltételez a szülők részéről, hiszen ebből kifolyólag sokszor a legváratlanabb helyzetekben kérdez az örökbefogadással kapcsolatban, és ilyenkor nem szabad a témát elhessegetni. Tehát a szülők számára nyilván könnyebb, ha nem ebben nevelik fel a gyereket.

21-es:

Szerintem egy normális (szerető és segítő) családban nem sustorognak erről a témáról...Anyumék is mondták, hogy mielőtt örökbefogadtak, megbeszélték a családdal, kivesézték a dolgot töviről-hegyére és kész. Onnantól kezdve én is a család tagja lettem, nem volt miről sutyorogni, hiszen mint írtam SAJÁTKÉNT neveltek és SAJÁTNAK tekintettek csakis annyira mint a nagyszüleim és stb..akkor miért kellet vna nekik sutyorogni, hogy figyi már örökbefogadott gyerek stb..mikor én voltam a nagyszüleim kicsi unokája...

Ahol pedig a családtagok sutyorognak.....Lehet, ha én is örökbefogadnék és folyamatosan sutyorognának a családban, folyamatosan az örökbefogadottsággal bombáznának, nem szívesen tartanám a kapcsolatot hosszú távon..nem biztos, hogy jó érzés lenne minden egyes családi "gyűlésen" erről sutyorogni..Egy idő után unalmas lenne. Természetesen úgy, mint a GYERMEKEM szívesen beszélnék róla, de úgy, mint az én ÖRÖKBEFOGADOTTAM, na úgy már nem...de ez tényleg családja válogatja..szerintem minden eset egyedi elbírálású, a szülők maguk látják, és érzik, hogy számukra és a gyermek számára mi lenne a megfelelő. Én csak a saját történetemet írtam le, semmiféleképp nem buzdítanék senkit se erre, se arra!!!! Ezt csakis a szülőknek tisztje eldönteni és szerintem senki másnak nincs beleszólása. Azért is írtam le az én történetemet, mert láttam, hogy sokan mennyire ellenzik azt, ha a szülők nem mondják el, legyen már egy pozitív MEGTÖRTÉNT story is! :)

De végezetül:a legfontosabb a szeretet, csakis ez számít! :)

Igen, vannak a hasonlósági témák. Sok régi osztálytársam -szintén- nem hasonlított a szüleire, max annyira, mint én:szemszín (apukámé barna, anyáé kék).

De még azt hozzátenném, hogy a másod unokatestvérem is örökbefogadott, ő most lesz 16 éves, és még nem tud róla. Nála sem merült fel hasonlósági kérdés, és ha így visszagondolok, valahogy sohasem tűnt fel, hogy nincs hasonlóság.

De ezek mi vagyunk. Természetesen sok más családban feltűnik/feltűnt a gyereknek. Csak azért írtam le ezt, hogy az írásodra reagáljak, az előzőből lemaradt.. :S

Mindenesetre elég nehéz lehet az örökbefogadóknak, ezért is le a kalappal előttük!

Igen, valóban az új felfogás az, hogy a gyereknek a maga szintjén már a lehető legkorábban el kell mondani, hogy örökbefogadott baba.

Nálunk ez kétéves körüli korában úgy történt, hogy vettem egy 10 fotót befogadó albumot, és a 2 év fotóiból beletettem tizet, és egyik este mondtam, hogy most képes mesét mondok.

És elmeséltem, hogy a egyszer a kórházba mentünk egy doktornénihez, de a folyosón találkoztunk egy nagyon szép nénivel aki nagyon sírt. Amiatt sírt, mert kibújt a pocakjából egy kisbaba, de a néni nem tud az anyukája lenni, mert neki nincs hova hazamennie, nincs szép lakása, és nem lenne apukája sem a kisbabának. De ő nagyon szeretné, ha ennek a kisbabának lenne édesanyja, és édesapja. És lenne otthona a babának. Szeretné, ha örökbefogadnánk a babát, és mi lennénk az apukája, és az anyukája.

Ez a baba te voltál, látod ilyen voltál kétnapos korodban.

Örökbefogadtunk téged, a néni pedig nagyon örült, hogy a kisbaba biztonságban lesz, lesz hova hazamennie, lesz édesanyja, és édesapja.

Nem untatlak hosszasan benneteket, de a lényeg, igyekeztem szépnek és jónak ábrázolni a szülő-anyját és véletlenül sem szabad kritizálni, meg "eldobtak téged" jellegű sablon szövegekkel terhelni a kicsit.

Az én kisfiam büszke arra, hogy örökbefogadták, tudják az ovis társai is, és mondja a többinek, hogy örül, hogy örökbefogadták, mert nagyon jó édesanyja és édesapja van. "És mostmár örökké ők lesznek az anyukám és apukám!"

Néha egy-egy kérdés erejéig fel-felmerül benne a dolog.

A múlkor például megkérdezte, hogy milyen volt a néni, akinek a pocakjából kibújt.

Kézenfogva a tükör elé vezettem, abban néztük magunkat, míg magyaráztam.

- Nézz a tükörbe. Nagyon szép volt. A szeme is épen olyan kék volt, mint a tied. És a világosbarna hajadat is tőle örökölted. És neki is ilyen huncut gödröcskék voltak az arcán, amikor mosolygott!!! - és egymásra nevettünk a tükörben.

(A 23. válaszolónak)

„Szerintem egy normális (szerető és segítő) családban nem sustorognak erről a témáról...Anyumék is mondták, hogy mielőtt örökbefogadtak, megbeszélték a családdal, kivesézték a dolgot töviről-hegyére és kész…”

Teljesen igazad van, de hidd el, hogy nagyon sok tapintatlan ember van. Nyilván általában nem a közvetlen családi (szülői, nagyszülői) körben, de egy-egy nagynéni, nagybácsi, sőt akár szomszéd stb. simán előfordul, hogy „szegény kis Orsikázik”, de az is életszerű, hogy simán csak beszélgetnek valamiért erről a témáról, és hirtelen elhallgatnak, mikor a gyerek odamegy – persze ilyenkor hallhat bármit, ami „gyanús” lehet.

És ennek semmi köze ahhoz, mennyire szeretetteli egy család, hidd el!

Mikor tizen-x éves korában megtudja valahogy, kiveri a biztosítékot, elszökhet, öngyilkos lehet, teljesen kifordulhat magából. Hidd el, jobb ezt megelőzni.

Kivétel nélkül hatalmas pofonként éri az örökbefogadottakat ez a hír. Még az is, ha csak az egyik szülő nem az igazi.