Ismerősék örökbefogadtak egy kislányt, akiről lemondtak a szülei. Állításuk szerint a gyereknek ezt el kell mondaniuk, és pszichológushoz hordani, igaz ez?

Szerintem meg akkor is hazugság úgy nevelni a gyereket, hogy vérszerinti. Mi van akkor ha megkérdezi, hogy született? A gólya csak egy ideig elfogadható válasz.

A mai digitális világban meg az is feltűnne neki, hogy az anyjáról nincsenek pocakos képek. Vagy azokat is photoshopolják?

Nem kötelesek elmondani a gyereknek, hogy örökbefogadott, de nem hülye az a gyerek és magától is észrevenne dolgokat.

Bennem nagy törést okozna, hogyha kiderülne, hogy az ötéves koromban elmesélt "apádat a nővérek vitték ki mert majdnem elájult a szülőszobán" és egyéb terhességet övező történetek kitaláltak lennének. Őszinte kapcsolatom van a szüleimmel, arra neveltek, pont emiatt nem örülnék több évtizednyi hazugságnak.

Kérdező, ezt manapság így tanítják, javasolják az örökbefogadó szülőknek, megjegyzem: nagyon helyesen. Leírták már, hogy miért, nem ismételném. Régebben valóban sokan nem beszéltek erről a gyerekkel, próbálták eltitkolni, emiatt elég nagy trauma volt sokaknak, amikor tiniként, vagy felnőttként megtudták. Hiszen gondolj bele, az egész addigi életük egy hazugság volt. És pont azok csapták be őket, akikben addig elvileg a legjobban megbíztak.

Te szívesen kitennéd ennek a gyerekedet? Nem lenne jobb már mindjárt az elejétől kezdve igazat mondani neki?

Egyébként, a nyílt és a titkos örökbefogadás nem ebben különbözik, nem is erre utal a nyíltsága vagy titkossága, hanem arra, hogy a résztvevők ismerik egymást. Titkos örökbefogadásnál a vér szerinti és az örökbefogadó szülők nem találkoznak egymással, nem tudják egymás nevét. Nyílt esetén igen, akár már a szülőanya terhességekor megismerkedhetnek egymással, sőt, van, hogy az örökbefogadó szülők a szülésnél is jelen vannak. Megbeszélés szerint időnként van, hogy küldenek képeket is a gyerekről, vagy megírják, hogy hogy fejlődik.

De mindkét módnál ugyanúgy el lehet mondani az igazságot a gyereknek.

Hát nekem 4 ismerős is van a környezetemben, akik örökbefogadtak, barátnőméknél most lesz a 3. örökbefogadott baba és kivétel nélkül mindenki elmondta a gyerekeknek. Van közöttük nagyobb gyerek is, életében nem csúfolták ezzel. Szerinted egyébként a gyerekek csak ezzel tudnak csúfolódni.

Ha nem ezzel, akkor azzal ha vki szemüveges, vagy ducibb stb.

Szerintem igenis az elejétől kezdve tudnia kell neki,hogy bár nem anya pocakjából jött ki, attól még ő az anyukája, ill. az apukája. Ettől ő még nem lesz más. A mai világban egyébként is egyre elterjedtebb az örökbefogadás szerencsére.

Nincs annál szörnyűbb,mint amikor mondjuk egy 8 éves gyerek mástól tudja meg. Márpedig kevés az esély arra,hogy mondjuk 20 éves koráig ne derüljön ki, amikor esetleg már fel tudja könnyebben dolgozni.

Szia! Ha érdekel a téma pszichés oldala, olvasgass egy kicsit róla, mert úgy látom, nem tudod igazán elképzelni a helyzetet.

Az 1990-es évek közepe óta van felkészítő tanfolyam az örökbefogadó szülőknek (ez szerencsére kötelező), ahol nem véletlenül próbálják velük megértetni, hogy milyen fontos, hogy ne hazudjanak a gyereknek. Előtte gyakori volt, hogy nem mondák el, és ebből születtek az olyan szituációk, mint mikor huszonévesen vagy akár csak idős korában tudta meg valaki, hogy őt valójában örökbefogadták.

A helyzet az, hogy a gyerekek mindig érezték ilyen esetekben, hogy valami „nem stimmel”, valami titok lappang a családban, hiszen a környezetük tudta, és önkéntelenül elszólja magát valaki, vagy elég, ha csak „szegény kis Bubukának” kezeli a gyereket egy nem túl intelligens nagynéni.

Abban felnőni pedig, hogy körülötted titkolóznak, feszengenek, borzasztó lehet. Igen gyakran ezért meg is törik a szülők és a gyerek kapcsolata, amikor napfényre kerül a titok. Ha pedig mondjuk egy 60 évesnek vallja be az anyja a halálos ágyán, hogy nem ő a vér szerinti szülője, az még borzalmasabb, mivel ekkor – nagy valószínűséggel – a 60 éves embernek már esélye sincs megismerni a vér szerinti családját. Ismerek gyermekvédelmi szakembert, aki azzal (is) foglalkozik, hogy segít az ilyen, az örökbefogadásukra csak felnőtt korukban rádöbbenő embereknek megtalálni a vér szerinti rokonaikat – és azt kell mondjam, igencsak szomorú történetek ezek.

A lényeg tehát, hogy nem kötelező, azonban minden józan észjárású ember beláthatja (aki szereti a gyerekét, az ő érdekét nézi, nem pedig önző módon a sajátják, hogy „kellemetlen” erről beszélnie, így inkább titkolózik), hogy az őszinteség a helyes.

És mihamarabb kell is beszélni erről a gyerekekkel (gyakran szoktak két születésnapot tartani pl., ezzel már az egészen kicsik számára is érthetővé teszik a dolgot), akik ennek tudatában nőnek fel, és számukra ez lesz a normális. (Nem kell minden örökbefogadottat pszichológushoz hordani, ez hülyeség. :))

A „Később persze majd eldöntik, hogy elmondják-e neki.” hozzáállással kapcsolatban: mikor később? Kamaszkorában? Pont akkor, amikor épp elég baja van az embernek, keresi magát, gyerekből felnőtté válik, sokat konfrontálódik a szüleivel, hormonok dúlnak benne? Vagy még később? És ilyenkor vajon azt várja a szülő, hogy a gyereke hálás lesz az őszinteségéért?

Nem azt fogja inkább érezni, hogy a szülei saját kényelmük érdekében eltitkoltak előle valamit, amit joga lenne tudni? Nem értékelődik-e át ettől az egész gyerekkora?

Csúfolódás: az örökbefogadás a család magánügye. Nem titok, de magánügy, amit nem kell mindenkinek az orrára kötni. Sajnos hazánkban még a pedagógusok sincsenek felkészülve erre sokszor, így nem érdemes beavatni őket a bizalmunkba. A gyerekkel is érdemes tudatosítani nagyobb korában, hogy nem kell mindenkivel megosztania ezt az információt.

Az átlagemberek valami óriási misztikumnak gondják az örökbefogadást, elég itt olvasgatni a kérdéseket, romantikus elképzelésekkel bíró fiatal nők vágyait, hogy ők majd „megmentenek” egy kis „árvát”, vagy felnevelnek egy „cuki kis fekete/ázsiai babát”. No meg a vér szerinti anyákat is szörnyetegnek képzeli az emberek zöme, aki eldobta a gyerekét. Node a világ nem ennyire fekete-fehér. Számos könyvet írtak már a témáról, életből vett sztorikkal, pl. Joyce Pavao: Az örökbefogadás háromszöge nagyon jó, ebben minden szereplő oldaláról bemutatja az örökbefogadások szereplőit (vér szerinti szülő, örökbefogadó és örökbefogadott), életből vett történeteken keresztül – ezt mindenkinek el kellene olvasnia, hogy rájöjjön, ez egy különleges élethelyzet, de nem misztikum, és nem is szabad, hogy azzá tegyük.

A tesomat örökbe fogadtak a szüleink, kb 8 eves volt a bátyám mikor elmondtak neki, szülei lemondtak rola de tudtak s szüleink kicsodák es hol élnek.

Szüleim felajánlottak neki, hogy akar kesobb is meg kereshetik oket, Tesom sose akarta nekunk meg mindig is a bátyánk volt, meg az is lesz.

Nem kellett sehova vinni, teljesen normális kapcsolatunk van, viszont jo hogy tudtuk mi a helyzet mert pár evvel kesobb boltba voltunk es egy idős neni megsimogatta az arcom, hogy de jo hogy Erzsikenek is lett sajátja nem csak az örökbefogadott gyerek, na az sokkal rosszabb lett volna...

Ezt igazából csak az tudja megérteni, aki maga is érintett, engem másfél éves koromban hagytak el a szüleim, nem is emlékeztem rájuk, engem is már az elejétől úgy neveltek, hogy én nem vagyok vérszerinti gyerek, az egész gyerekkorom azon gyötrődtem végig, hogy engem miért nem lehet szeretni és, hogy miért dobtak el, erre jöttek még rá a csúfolások, a gúnyok... szörnyű volt, azt kívántam bárcsak sosem mondták volna el... szokták mondani, hogy amit nem tudsz, az nem fáj

22/L

Mint örökbefogadott gyermek, nekem sem mondták el a szüleim, hogy mégsem vagyok vér szerinti gyermek. Diplomaosztó után összeültünk, láttam rajtuk, hogy nagyon nyögvenyelősen megy nekik, de végül belekezdtek. Láttam rajtuk, hogy nagy kő esett le a szívükről, de valahol kis félszt is láttam az arcukon. Persze, hirtelen kicsit szíven ütött a dolog, és előtört belőlem a sírás, de ahogyan csillapodtam, egyre jobban hálát és örömöt éreztem. Nem "akadtam ki" és nem is "tomboltam". Mert miért is tettem volna?! Azért, mert a vér szerinti anyukám lemondott rólam, ők pedig örökbe fogadtak, felneveltek tisztességgel, szeretetben, etettek, itattak, gondoskodtak rólam, mindig mellettem voltak, bármi történt is?! Szerintem egy ilyen helyzetben, mikor közlik az örökbefogadók a gyermekükkel, hogy mi is a szitu, és az a gyerek elkezd hőbörögni az nem igazán értette meg a lényeget. Azt, hogy azoknak az embereknek köszönheti az életét, azt, hogy van mit ennie, és hogy van fedél a feje felett (mert gondolom anyagi oka -is- lehetett, amiért az anyukája lemondott róla), aki pedig ezt nem képes belátni és még az örökbe fogadó szüleivel ugrik össze, az elszégyellheti magát...Mert ki másnak lehetnénk hálásabbak az életben, mint ezeknek az angyaloknak?!

Még egyet megjegyeznék: Fontos az időzítés is. Az én szüleim elmondták, hogy mindenféleképp ki akarták várni, míg lediplomázok. Ők így döntöttek, és ha belegondolok, örülök, tiszta szívemből, hogy annak idején úgy döntöttek, hogy sajátjukként nevelnek fel. Alapból húzós a kamaszkor, a mai világban meg pláne, és ezt még spékeld fel egy kis "nem vagy a sajátunk, de azért ugyanúgy szeretünk, mintha az lennél" előadással.

Persze kinek a pap, kinek a papné. Van akinek ez, van akinek az jött be. Én csak a saját történetemet írtam le, nálunk így történt. Még egyszer leírom, örülök, hogy felnőtt fejjel reagálhattam le ezt a hírt, mert pár évvel ezelőtt biztos másként fogtam volna fel, biztos más impulzusok érnek, és biztos máshogyan érintett volna lelkileg, gyermek fejjel pedig biztosan ott lebegett volna bennem az, hogy "vajon hol lehet a vér szerinti anyukám, miért történt így?!", és természetesen a vágyakozás.

Mára már teljesnek érzem az életem, hiszen már mindenem meg van, amire egy normális élethez szüksége van egy embernek:szerető családom, egy egész jó állásom, egy menyasszonyom. Tehát nincs okom búslakodni, hogy miért nem a saját anyám nevelt fel. Valószínűleg nem tartanék ott ahol most, sőt...

Az pedig, hogy hazugság lenne az egész élete annak a valakinek, akit nem abban a tudatban nevelnek fel, hogy örökbefogadott szerintem hülyeség. Attól még az élete ugyan úgy alakul, ugyanabban a házban él, ugyanoda jár suliba, ugyanazok nevelik, ugyanazt eszi, issza, csak abban a tudatban, hogy örökbefogadott. Igen, ha tényleg szerető családba kerül a gyerek akkor nem fogja "fájlalni", nem fogja magát kirekesztve érezni, és érezhet irántuk úgy, mint pl.:saját anyja iránt érezne, de akkor is tudja, hogy mégsem az...és nem jobb egy gyermeknek úgy felnőni, hogy ténylegesen a család központi részének érzi magát, és hogy nem kell azzal megküzdenie, hogy a nagy világban valahol ott van az anyukája.....?!