Örökbe fogadtak, ez lehet az oka?
Sziasztok!
Engem örökbe fogadtak. Sikeres, egészséges lelki világú, normális gondolkodású fiatal nő vagyok. Boldog párkapcsolatom van, amiben jól érzem magam, és vele tervezem a jövőt.
Mégis azt kell mondanom, hogy anyukámon kívül senkivel nem alakítottam ki úgymond "függőségi" viszonyt.
Anyukámmal nagyon szoros a kapcsolatom, nagyon szeretem, sokat beszélgetünk, támogatjuk egymást. Természetesen nekünk is megvoltak a csatározásaink, de ettől függetlenül nagyon jó a viszonyunk.
De rajta kívül nem tudok olyan embert mondani, aki "belehalok" módon hiányozna. Se apukám, se nagyszüleim, de még a párom se! (Pedig higgyétek el, nagyon szeretem!! Mindent feladtam csak azért, hogy együtt lehessünk. Ő külföldre jött, én meg felszámoltam az életemet, és utána.)
Ez lehet abból eredeztethető, hogy életem első néhány hónapjában nem kaptam "szeretetet"? Hogy bizalmatlan vagyok az emberekkel?
Ezt egyébként csak én érzem, nem látszik. Könnyen ismerkedem, barátságos vagyok, az emberek nagyon könnyen a bizalmukba avatnak, és jellemzően sokat tesznek azért, hogy a barátjuk maradjak. (Nyilván én is tartom a kapcsolatot a barátaimmal, ismerőseimmel, de rajtuk jobban látom, hogy függnek tőlem, ha lehet ilyet mondani.)
Szóval kívülről szemlélve nem látszik, segítek, támogatok, jelen vagyok. De az érzésem szerint nem igazán esnék kétségbe, ha az életemből ezeknek az embereknek a többsége egyik napról a másikra eltűnne.
Önzőnek tartom magam emiatt, és kétszínűnek. Pedig szeretem én a barátaimat, rokonaimat, csak... valahogy mindig is saját magamat "szerettem" a legjobban. Az volt a fontos, hogy én jól érezzem magam, nekem jó legyen (lehetőleg mást ne bántsak közben!).
Ez változni fog, ha lesz gyerekem? Ugye őt jobban fogom szeretni, mint saját magamat?
válasza:
válasza:Engem sem fogadtak örökbe, de mindig is valami hasonlót éreztem. Lelkileg defektesnek gondoltam magam mindig is. Ha belegondolok, hogy pl a férjem elhagy, akkor nem érzek semmit. Hogy többé nem beszélnék a legjobb barátnőmmel, akkor sem érzek semmit.
De azt gondolom, hogy igazán ezeknek az emebreknek a hiányát akkor éreznénk, amikor tényleg elhagynának bennünket.
Talán az lehet az érzelemmentességnek az oka, hogy igazán még senki nem kellett elvesztenünk, szerencsére. Meghalt a nagymamám 3 éve, de nagyon idős volt és már jó ideje kórházban volt, nem ért váratlanul, és tudtam, hogy már neki is jobb így.
Más példát nem szeretnék felhozni, mert szerencsére mindenről csak feltételes módban tudnék beszélni. És úgy meg nem akarok.
válasza: válasza:Engem sem fogadtak örökbe, hanem meghalt az anyukám, amikor kicsi voltam, és apukám nevelt fel. Én is jól működöm szociálisan, vannak barátaim, párkapcsolatom, gyermekeim. DE belül folyton szorongok, úgy érzem, lógok a levegőben, SENKIBEN nem bízom meg, állandó kétségeim vannak, hogy mégsem szeretnek, úgy érzem, nem kötődöm senkihez igazán, nem vagyok jó feleség, se jó anya - kívülről ez állítólag nem látszik. Gyerekeim kiegyensúlyozottak, munkahelyemen szépen megvagyunk, teljesítek, szeretem, amit csinálok, férjemmel jó a kapcsolat. Mégis, gyakran az az érzésem, hogy mindez csak illúzió, és valami nagyon nincs rendben velem vagy a világgal. Sajnos ezen a gyerekeim sem változtattak, sőt.
Lehet, hogy ez lelki alkat kérdése is, de talán szerencsésebb, akit örökbe fogadtak, de még mindig ott van mellette az anyukája...
Sajnálom, hogy más is így van, de meg is könnyebbültem, hogy nem vagyok egyedül.
Ezek szerint nem annyira kirívó, hogy egy emberhez kötődünk, és ha lesz gyerkőc, akkor van rá esély, hogy őt is nagyon fogjuk szeretni, hozzá is úgy kötődünk majd.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!