Van itt olyan, aki azért fogadott örökbe, mert nem lehet saját gyereke?

Szhia!

Ha így állsz hozzá a dolgohoz, akokr egyenlőre még NE vágj bele az örökbefogadásba. Ezt Őszintén kell akarni minden aggály nélkül, mert csak úgy tudod tiszta szívvel szeretni a szívszerinti gyermekedet.

Én a vérszerinti szülők oldaláról írok, mert gyakran émelyítő cukormázas sztorikat adnak elő az édeanyák a szülés utáni könnyes szerelembe esésről, amit éreztek a gyerek iránt...

Én nem éreztem semmi ilyet! Volt egy terhességem, ami leginkább egy jó hosszú gyomorpanaszhoz hasonlított, voltak persze napok, amikor még élvezni is tudtam, de a végén már végképp nem, egy szörnyen fájdalmas szülés, és aztán ott volt egy lilafejű kisbaba, aki ordított, és akit nekem kellett volna szoptatni, de nem sikerült, akit nekem kellett volna ellátnom, holott én vágytam gondoskodásra.

Talán furcsa ezt hallani, de jó hosszú hetekbe-hónapokba telt, amíg igazán magaménak éreztem a saját gyerekem! A ráfordított rengeteg energia (nagyon rossz alvó volt), a rengeteg harc, amit érte kellett magamban megvívnom, végül meghozta a gyümölcsét és egymásra találtunk. De ne gondolja azt mindenki, hogy aki saját maga szüli a gyerekét, az azonnal szerelembe tud esni iránta! A mai napig nem nagyon látok hasonlóságot közte és jómagam közt, apjára se nagyon hasonlít, igazi egyéniség. Születtek még utána testvérei, és velük is az volt a tapasztalatom, hogy idővel szerettem meg őket egyre jobban és jobban!

Én mindenkit csak bíztatni tudok az örökbefogadásra (jó, tudom, könnyen beszélek, ha egyszer van saját), de sok örökbefogadó ismerősöm van és én azt látom, ha sikerül őszintének lennünk magunkkal szemben is, ha nem nyeljük le az esetleges negatív érzelmeinket, hanem van, akivel meg tudom beszélni, akkor örökbefogadás is nagyon-nagyon szoros és szép kapcsolat a szülő és gyereke közt! A vérszerinti gyerek is okoz elég keserű percet, higyjétek el, és nem segít az, hogy ő most az én vérem, vagy sem! Szóval én mindenkit csak bíztatni szeretnék, mert ez nem azt jelenti, hogy a sajátról végleg le kell mondani. Miért kellene? Ha van esély még próbálkozni, miért ne? Lesz egy kistesó! De közben ott van valaki, akivel már ismerkedhetünk, akivel megtanulhatunk együtt élni, aki olyan sok örömet okoz majd... Szóval én azt mondom, hogy a vérszerinti gyerek se olyan cukormáz ám, mint amit manapság divat hangoztatni, a jó kapcsolat kialakításához ott is idő kell, sőt, folyamatosan változik a kapcsolat minősége vele is, vannak buktatók rendesen, és hányan vannak, akik nem is akarták a gyereket, vagy a fogantatás után derül ki a kedves apukáról, hogy egy b.állat, és bumm, pont tőle fog születni a gyerek... Mindennek megvan a rizikója, a vérszerinti és a szívszerinti gyermeknevelésben is, de olyan örömet tudnak okozni, hogy én biztos vagyok benne, aki örökbefogad, az is tudja rajongva szeretni majd azt a kis emberkét...