Nehezebb bánni egy 5éves intézetis gyermekkel?

Az attól függ. Mennyire él benne a szülei képe, mióta van intézetben, sok mindentől.

Nálunk lakott egy ikerpár, fiú-lány, 5 és fél évesek voltak. A szüleik meghaltak, 1 éve voltak állami gondozásban. Soha annyira jó és szófogadó gyerekeket nem láttam még. Ebéd után leszedték az asztalt, a kislány mosogatott, a kisfiú felsöpört, pedig soha senki nem kérte rá őket. Illemtudóak voltak, mindenkinek előre köszöntek, a boltban nyitották az ajtót mindenkinek. Azóta 14 évesek, már nem velünk élnek, de gyakran találkozunk. Igazi mintagyerekek, soha gond nem volt velük, éltanulók. De ez az egyik véglet.

A szomszédasszonynál egy 6 éves fiú lakott, ő maga volt az ördög, betört ablak, legalább egy hetente, tetőre felmászás, pedig 3 emeletes ház volt, ő 15 éves ma, drogozik, cigizik, piál....

Szóval sok dologtól függ!

Szia! Az örökbefogadással kapcsolatban azt mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az örökbefogadott gyerekeknél más problémák merülnek fel, mint a vér szerintieknél. Ez akkor is igaz, ha (ahogy az első hozzászóló írta) „mintagyerekek”. Nem nehéz belátni, hogy már az is speciálissá teszi a nevelésüket, hogy mások a vér szerinti és az örökbe fogadó szülőik. Ez nyilván minden gyereket foglalkoztat, még akkor is, ha esetleg nem beszél róla.

Van egy nagyon jó könyv, egy amerikai pszichológusnő írta (maga is örökbefogadottként nőtt fel, és örökbefogadott gyerekei vannak, illetve évtizedek óta segíti az örökbefogadások szereplőit pszichológusként), ő úgy nevezi ezeket a kérdéseket, hogy „normatív krízisek”, vagy olyan „krízishelyzetek”, amelyek az örökbefogadások során normálisak, minden esetben fellépnek. A legszeretetteljesebb családban is felmerül például, hogy a gyerek érdeklődik a vér szerinti szülei iránt, hogy „másnak” érzi magát, mint a társai – és az, hogy ezek a kérdések hogyan oldódnak meg/fel benne, attól függ, az örökbefogadói hogyan tudják kezelni ezeket.

Azért fontos ezekről a dolgokról tudni, és felkészülni rájuk, hogy ne essen az ember olyan hibába, hogy pl. ha a gyereke valami rosszat csinál, akkor az merüljön fel benne, hogy „kiütközött a vére”.

Egy hétköznapi példa egy triviális esetre, amit leír az említett kötet: iskolás gyerek megbukik irodalomból. A szülei kétségbe esnek, pedig a gyerek nem hülye, és a pszichológusnál kiderül, hogy kapott egy olyan szövegelemzési feladatot, ami egy hozzá hasonló gyerekről szólt, akit örökbefogadtak, és ettől annyira leblokkolt, hogy nem bírta megírni a feladatát, és végül teljesen feladta a tanulást e tárgyból.

Vagy pl. családfakészítés a feladat az iskolában – amitől a gyerek teljesen bepánikol… vagy simán be kell vinnie csecsemőkori fotót magáról, ami esetleg nincs róla…

Nagyon érdekes, életből vett példákon keresztül írja le a könyv a felmerülő gondok ezernyi arcát, ráadásul külön-külön fejezetekben az eltérő korú gyerekekre vonatkozóan.

Ideírok egy részletet a könyvből, amit a 0–8 éves korú gyerekekről szóló fejezetben ír a szerzőnő:

„A klinikánkon megforduló négy és nyolc év közötti gyerekek legtöbbjének van valamilyen agresszivitással kapcsolatos gondja. Az örökbefogadás mindig együtt jár a veszteséggel, és az ehhez fűződő érzelmek gyakran nyilvánulnak meg dühben, haragban. Kívülről nézve az örökbefogadás nagyon pozitív eseménynek tűnik, és valóban az. Ugyanakkor az is igaz, hogy mind a vér szerinti, mind az örökbe fogadó szülők rengeteg szomorúságot és veszteséget élnek át, amíg a döntésüket meghozzák. Ezen érzelmeik pedig – akár közvetlenül, akár közvetve – eljutnak a gyerekekhez is, mintegy az örökbefogadás velejárójaként. Az utóbbi időkben tanultuk meg azt, hogy hosszú távon nem az segíti a gyerekeket, ha a kellemetlen igazságokat eltitkolják előlük; sokkal jobb beavatni őket a valóságba, és megtanítani arra, hogyan birkózzanak meg vele.

Könnyebb megtanítani egy gyereket a haragja kezelésére, mint egy depressziós gyereket meggyógyítani. A harag dinamikus. A depresszió megbénít. Az örökbe fogadott vagy nevelőszülőnél élő gyereknek van oka dühösnek lenni, ez az adott körülmények között teljesen helyénvaló érzelem. Ezért a legnagyobb jótétemény vele, ha határokat szabunk neki, és megtanítjuk arra, hogyan kezelje a dühét.

A másik gyakori probléma az örökbe fogadott kisgyerekek számára a kontroll kérdése. Végül is, ha elválasztották a vér szerinti családjától, elköltöztették, megváltoztatták a nevét – egy pillanat alatt az egész élete megváltozott –, kit ne izgatna a kontroll témája? Az örökbe fogadottak tudják, hogy valóban sokminden megtörténhet, nemcsak a fantázia világában, hanem a valóságban is. Tudják, hogy elveszíthetik a szüleiket. Tudják, hogy elszakíthatják és elköltöztethetik őket. Ezek a dolgok legalább egyszer már minden örökbe fogadott gyerekkel megtörténtek. Ennek eredményeként szükségük van rá, hogy tudjanak mindenről, ami történni fog velük, és hogy ezeket a dolgokat újra és újra elmagyarázzák nekik. Előfordulhat, hogy esténként elalvási nehézségeik vannak. Ez nem trükk, hogy tovább maradhassanak fenn (bár ez is beléphet a képbe), hanem annak a ténynek a kifejezése, hogy amikor az ember alszik, elveszíti a kontrollt.”

(Pavao: Az örökbefogadás háromszöge)