Rossz ember vagyok, amiért nem szeretnék örökbefogadni?

Nem vagy rossz ember.

Szerintem 3 féle nő létezik.

1, aki mindent megtesz azért, hogy gyermeke legyen.

2,aki mindent megtesz hogy ne legyen

3,és aki beletörődött/elfogadta, hogy nem lesz gyermeke.

24 évesen derült ki, hogy pcos 2 évre rá, hogy Ir is vagyok. Akkor nagyon féltünk, hogy nem lehet saját gyermekünk, nekem is megfordult az örökbefogadás,de ugyan ez a gondolatmenet is fejemben. Én ugyan így gondoltam akkoriban mint Te és bár azóta született 2 gyermekünk a véleményem nem változott. Bár szerintem ez leginkább a férfiak részéről szokott inkább probléma lenni.

Nem vagy rossz, bár szerintem is ideiglenes a legtöbb érzés, ha valakivel át tudnád beszélni, sokat segítene neked akkor is, ha az életben nem akarsz örökbe fogadni, az érzéseket megvitatni mással hasznos.

Én miután gyerekem lett, teljesen elvesztettem a bizalmam az állatokban. Nem akartam, hogy a gyerekem állatmentesen nőjjön fel, ezért újra és újra feljött a gondolat, hogy kellene kutya/macska.

De csak arra tudtam gondolni, hogy hogy bíznak emberek meg egy teljesen idegen lényben, ami hatalmas, nem tudja kifejezni az érzéseit, veszélyes, önkontrollra alig képes, helyzeteket átlátni semennyire, ki tudja mire fog szélsőségesen reagálni, biztos mindenkit szeret majd annyira mint minket, blabla.. rengeteg ellenérvem volt, aztán rájöttem, hogy ezek alaptalan félelmek mások tapasztalataiból. Mert láttam ugató kutyát, harapó kutyát, random támadó macskát, mindenkinek hízelgő állatot.. azok mások állatai. A miénk más. Ez csak akkor esett le, mikor először kettesben voltam a saját macskánkkal, láttam milyen türelmes, milyen félénk, éreztem, hogy mérlegel, nem akar bántani, megtanultunk gyorsan ráérezni, mi mit jelent nála.. egyszerűen vele más volt. Én is utáltam bizonyítani a tenyésztőnek, hogy van pénzem, egyedülálló anya vagyok, de nem engedem a gyereknek bántani az állatokat, hogy a lakás a sajátom, ki sem tehet az albérlő, és jött is a támadás, hogy miért csak egyfajta színű állatot szeretnék az alomból, hányszor kell meglátogatni.. aztán valahogy minden ment a maga útján, egy kb idegen állatot hoztunk haza, fél évig kéregette a képeket kéthetente majd nem reagáltam többet.. Elsőre idegen volt, aztán ahogy ketten lettem vele, megváltozott minden. Ez nem egy logikus dolog, teljesen átértékelődött az egész, ma már nem fordul meg a fejemben, hogy mikor a gyerekem a macska hasához tartja a fejét, az kikarmolja e a szemét valami miatt, mert bízom benne.. Tényleg, sajáttal más.

Szerintem meg nem kell lenézni valakit mert így érez az örökbefogadás témában.

Igen minden tiszteletem azé aki örökbefogad. Függetlenül attól mert nem lehet vagy mert pusztán szeretne, anyagilag megteheti,hogy biztos családot, hátteret biztosit egy gyermeknek.

De.. Egyik barátnőm örökbedogadott. Sose találta meg a családban a helyét igazán hiába nevelték szeretetben de első perctől tudva, hogy örökbefogadott.

Van ismerősöm aki örökbeadott. Az meg az egész terhességét végig bulikázta fűvezte.

Nem tudni milyen kihatással lesz a gyermekre egy életre.

Szóval igen. Minden tiszteletem annak aki örökbefogad. De erre nem mindenki képes. Ettől még nem lesz senki rossz ember csak őszinte.

Mi már közel a 40-hez évek óta próbálkozunk az első babával. Kiderült, hogy nekünk csak lombikkal lehet (persze azzal sem biztos, nem mindenkinek sikerül a beültetés). Ez idő alatt már mi is átrágtuk magunkat az örökbefogadás témán. Eleinte hajlottunk rá, majd rájöttem, hogy nem szeretném. És nem azért mintha bármi bajom lenne a gyerekekkel, sőt, pedagógusként odavagyok értük. Így a nevelőszülőség az amit egyedül el tudnék képzelni. Kiderült, hogy ez a páromnak is beleférne. Ő nem is nagyon értette a kettő közti különbséget, aztán mondtam neki, hogy röviden: így a gyerek nem örököl utánunk.

Mert nálunk viszont pont, hogy vannak gyerekek (unokaöcséink, -húgaink) a családban, akiket szeretünk, így - ha nem lehet vérszerinti gyermekünk - szívesebben hagynánk rájuk valamit, mint egy idegenre. Másik ok a család hozzáállása (nem mondtak véleményt erről, fel sem hoztuk nekik a témát, egyszerűen csak ismerjük őket): mert az egy dolog, hogy nyilván mi meg tudnánk szeretni egy kis embert, de a szüleink úgyis mindig a vérszerinti unokákat helyeznék előtérbe az örökbefogadottal szemben. Nem beszélve arról, hogy ha történne velünk valami, akkor nem vagyok róla meggyőződve, hogy bármelyik családtagunk szívesen átvállalná a felnevelését.

Úgyhogy Kérdező, nem vagy egyedül! Nem mindenkinek való az örökbefogadás. Attól még lehet szép, nyugodt életetek, ahogy nekünk is. Ne érezd rosszul magad emiatt. És ne engedd, hogy bárki befolyásoljon a döntésetekben. Ezt nektek kell éreznetek. Amíg kétségeitek vannak, ne erőltessétek. Sok erőt kívánok a meddőség feldolgozásához!