Érdekelne hogy van e itt olyan aki gyermekotthonban nőtt fel?

"Érdekelne hogy van e itt olyan aki gyermekotthonban nőtt fel?"

Van. 24 éves lány vagyok, 8 és 18 éves korom közt laktam ott.

"emlékeztek e az eredeti szüleitekre?"

Persze, mivel élnek, csak nem ők neveltek fel. Pár évente meglátogatom őket, de annyira nem igazán tartjuk a kapcsolatot. A legtöbb zacisgyerek nem azért van gyerekotthonban, mert meghaltak a szülei, hanem mert az állam kiemelte őket a családból vagy a szülők önként lemondtak a nevelésükről és nem volt rokon, akihez kerülhettek volna. Az én esetem az utóbbi.

"elmesélnétek nekem hogy milyen ott?"

Szerintem intézményenként változó. Nem a földi paradicsom, de nagyon gáz dolgokkal sem találkoztam, amíg ott éltem (8 és 18 éves korom közt).

"hogy bántak veletek?"

Nem kínoztak vagy ilyesmi, ha ilyen érdekel. Nekem főleg a nagyon jó nevelőim maradtak meg az emlékeimben, csak sajnos nagy volt a cserélődés köztük, sokan csak rövid ideig dolgoztak ott.

"hogy hogyan kerültetek ebbe a helyzetbe?"

Anyám alkoholista meg vannak drogos időszakai, apám meg évente szerez egy új nőt, akitől születik egy gyereke, majd továbbáll. Nyolc éves koromig elméletileg apámnál laktam, gyakorlatilag mindig valami ismerősénél hagyott és félévente nézett rám. A suliban kerültem a gyermekvédelem látókörébe, úgy kerültem az intézezbe. Apám kihozhatott volna, mert a lehetőségei megvoltak, de nem igazán törte magát értem. A rokonoknak meg nem kelletem.

"sikerült e fel álni önön erőből?"

Önerőből nem. Amúgy igen. Szerintem nincs olyan ember ezen a világon, aki egyedül, támogatás nélkül meg tudja oldani az életét. 18 éves koromban utógondozott lettem, 2 évig éltem utógondozói otthonban, közben elkezdtem az egyetemet. Aztán kollégiumba költöztem és a maradék 3 egyetemi évem ott töltöttem. Utógondozottként az ember kap némi pénzt, ami amúgy éhenhalni elég csak, de nekem végig volt pár batátom, akik ott voltak és segítettek, ha valamivel épp gáz volt. Az egyetem mellett amúgy magánórákat is tartottam, ebből volt még némi bevételem. De a legtöbbet mégis az segít, hogy vannak mellettem barátok, akikre számíthatok. Az elején majdnem elszúrtam mindent, mert nem akartam elfogani a segítségüket, úgy voltam vele, hogy ha a saját szüleimnek sem kellek, akkor más miért akarna segíteni rajtam? De amikor ránézek más állami gondozott gyerekekre, látom rajtuk, hogy ők mennyire szerethetők és jók, mégsem küzdenek értük a szüleik. Ebből értettem meg, hogy amúgy itt nem bennem van a hiba, hanem a szüleimben. Így könnyebb látnom, hogy miért tudnak szeretni a barátaim és miért számíthatok rájuk.

Amúgy egy éve diplomáztam, német-matek szakos tanárként, most dolgozom, albérletben vagyok egy barátnőmmel és pillanatnyilag teljesen önálló vagyok. Látom, hogy sok velem egykorú még mindig teljesen életképtelen a szülei nélkül, ez ad némi önbizalmat abban, hogy vagyok legalább annyira erős, mint mások és rendben lesznek a dolgok ezután is.