Kisfiam autizmus diagnózist kapott. Kinél hogy fogadták az ilyesmit a családban?

Kisfiam 4 éves, másfél éve tartó vizsgálatok után most kaptunk papírt, hogy autizmus spektrumzavaros. Magasan funkcionáló, tehát az a típus, akinél egy autizmusban abszolút járatlan ember meg nem mondaná, hogy ilyen "problémája van", és ha én nem lennék pedagógus, valószínűleg még én sem szúrtam volna ki. Nagyon okos, gyönyörűen beszél 2 éves kora óta, hatalmas a szókincse, az összes betűt ismeri (szintén 2,5 éves kora óta), egy ideje összeolvasni is tudja őket (nem tanítjuk), számol, stb. Itthon vidám, nevet, bohóckodik. Egyáltalán nem agresszív, nincsenek dührohamai (sokak szerint ezek mindig együtt járnak az autizmussal). Mindenki el van ámulva, hogy milyen okos, így amikor a rokonságban először téma volt, hogy vizsgálatokra viszem, szinte kinevettek a rokonok, hogy ezzel a gyerekkel semmi baj nincs. Az ő laikus szemükben aki okos, az nem lehet autista.

Na de ott vannak a "furcsa" dolgai is: idegenek előtt lefagy, "megnémul", a többi kisgyerektől fél (kivéve a rokon gyerekeket, akiket születése óta ismer, ezért persze a rokonságnak ez sem tűnik fel). Oviba nem tudott beilleszkedni, egyedül eljátszik egy sarokban, de ha be akarják vonni egy játékba, sírni kezd. Játszótéren ugyanez, ha közeledik felé egy másik gyerek, elfut, kétségbe esik. Megvan a jellemző repkedő mozgása, ha izgatott. A játékaival mindig ugyanazt játssza (mechanikus mozdulatsorok), megvannak a rutinjai, amikhez ragaszkodik (ha nem zöld tányérban kapja a reggelit, kétségbeesetten sír, ha a játszótérre menet nem dobunk be egy zsepit egy bizonyos kukába, katasztrófaként éli meg, és még sok ilyesmi). 4 évesen még mindig nem teljesen szobatiszta nappalra sem, bár haladunk. Extrém válogatós az ételekben, cipzáros ruhát nem tűr meg magán, mintha félne tőlük...

Szóval mi látjuk a problémákat is, de akik csak néha találkoznak vele rövidebb időre, ezeket nyilván nem veszik észre. Már eddig is kaptam a megjegyzéseket a rokonoktól, hogy miért akarom ezt a tök normális, okos gyereket betegnek beállítani. Az ő szemükben az autizmus egy súlyos betegség, életképtelen emberekkel...

Nem tudják, nem akarják megérteni, hogy egy autista is lehet okos, életrevaló, teljes életet élő ember, csak bizonyos területeken extra segítség kell neki, amit minél korábban megkap, annál kevesebb gondja lesz később. Szerintük viszont rosszat teszek a gyerekemmel, hogy megbélyegzem.

Arról még nem is tudnak, hogy megkaptuk a diagnózist, és őszintén szólva kedvem sincs elmondani nekik (persze előbb-utóbb úgyis el kell). Nekem a diagnózis nem egy tragédia (hiszen eddig is erősen sejtettem), hanem egy válasz, és egy lehetőség, hogy végre elindulhassunk egy konkrét úton. Közben pedig tudjuk, hogy ettől még ugyanaz az édes, okos, aranyos kisgyerek marad, aki eddig volt. A mi szemünkben nem lett ettől kevesebb, de félek, hogy a rokonok máshogy állnának hozzá ezek után. Számukra az "autista" egy nagyon negatív bélyeg, és nem tudom, hogy viselnék, hogy bizony van a családban egy ilyen kisgyerek.

Autista gyereket nevelő szülők, nálatok hogy fogadta a rokonság, ismerősök? Egyáltalán kinek mondtátok el?