Te hogyan reagálnál, ha az ovis korú kisgyermekedet a legjobb "barátnője" már többször megütötte volna?

Attól, hogy valaki kiáll magáért még nem lesz erőszakos, sem öntörvényű.

A babák mind önbizalommal tele születnek, ezért próbálnak tanulni minden új dolgot a kudarcok ellenére is.

Önbizalomhiányos külső ingerektől lesz, akik gondolom ti vagytok elsősorban, mint a családja, akik legközelebb állnak hozzá.

Ha a gyerekkel nem is, veled szemben hagyd, hogy döntsön kis dolgokban. Pl mit akar felvenni, hova akar menni játszani, előbb fogat mosson vagy fésülködjön, szóval ilyesmik.

Az nagyon durva, hogy anyuka nem fogja le a gyerekét, ha az idegrohamában csépelné a tiédet, legalábbis nekem ez jött le abból, hogy csak rászól.

Én rászólok a gyerekemre, ha észreveszem, megkérdezem, hogy ez jó e a másiknak, hogy mit kell tenni legközelebb, ha ez van, és hagyom tovább játszani

"De mostanra elkezdett aggasztani az a gondolat, hogy ha én ezt hagyom és ez így marad, akkor az én kislányom ezt fogja elfogadni 'normálisnak' és esetleg később nagy korában is, akár egy párkapcsolatban is elfogadhatónak fogja tartani, hogy őt megütik, verik. Lehet, hogy rosszul gondolom, jó lenne erről egy pszichológust is megkérdezni..."

Nem csak önbizalomhiány okozhatja a passzivitást, amikor támadják a gyermeket, bár ilyen is van. Trauma is okozhat ilyet.

Azonban ilyen esetekben a leggyakoribb oka, hogy a gyermek, az ő temperamentuma szerint konfliktuskerülő magatartású. (És többnyire ők introvertáltak, befele fordulóbbak inkább.)

Az önbizalom növelés nem árt, kell is olykor, de önmagában nem megoldás.

Ilyen pici korban csak az enyhébb konfliktust javaslom hagyni megoldani egymás között a kisgyermekeknek, legalábbis óvodások és bölcsisek esetén.

Ha komolyabban odaütnek egymásnak, akkor bármi is a felállás ("két dudás", avagy az egyik konfliktus kerülő, passzív), be kell avatkozzon a felelős felnőtt (pedagógus, szülő).

Nyugodt lehetsz afelől, kedves kérdező, hogy ha a konfliktus kerülő kislányodat megvéded, nem kényezteted el ezzel (sokan emiatt aggódnak, és az hiszik, elég az önbizalom növelés).

Ellenben pont hogy megerősíti az érzelmi biztonságát, hogy amely helyzetet a kisgyermek képtelen kezelni (pl alkati okokból), ilyenkor a felnőtt vigyáz rá.

Ha ez nem történik meg, akkor fokozatosan megrendül a bizalma a világban, érzelmileg egyre labilisabbá válik.

A konfliktus kerülő gyereknek általában hiába mondod, hogy "nagyon ügyes és erős vagy, mindent bele, te is csapj oda" stb, általában nem használ, inkább önidegennek érzi ezt a cselekvést, és többnyire olyan marad, mint eddig, sőt, egyre védtelenebb lesz, ha a szülő nem segít neki a durvább konfliktushelyzetekben.

Nehéz az egyensúlyt megtalálni, ezért hasznos a gyermekpszichológia legalább alap fokú ismerete az adott korosztályról.

Tehát az egyensúly a nevelési helyzetben, ilyen gyermek esetén az, ha kellő támogatást, védelmet kap a szülőtől. (Viszont nem árt az önbizalmát is erősíteni, mellékesen).

Azonban ne tévesszük szem elől, hogy ez a legtöbb esetben ok, mármint hogy alkati az ok (konfliktus kerülő). Jó, ha sikerül kiszűrni (pedag, pszichológus, adott esetben gyermekorvos által) a kisebb valószínűségű okot első körben,

pl van-e szervi ok (pl fáj valamije, érzékeny arra, ha megütik, vagy gyenge tónusú izomzat),

valamint pl hogy érte-e trauma a gyermeket.

De általában csak komolyabb gyanú esetén szükséges kiszűrni e két, ritkább lehetséges okot.

Többnyire tehát konfliktus kerülő magatartás van emögött, és nem túlfélteni, nem kényeztetni kell persze, azonban meg kell védeni az intenzívebb támadásoktól.

Így erősödik a bizalma a világban, miáltal is érezni fogja: neki csak annyit kell tenni, amit aktuálisan tud, se többet, se kevesebbet. Ezen felül biztatni, hogy egyre többet képes akár.

Fontos tudni, hogy ha alkati az ok (konfliktus kerülő), tehát ha a legvalószínűbb okról van szó, akkor ebben esélyesen soha nem fog változni, öregkoráig.

Számos téren fejlődőképes a legtöbb gyermek, de alkati téren kevéssé csupán. Ellenben ki fog alakulni tini korára a saját stratégiája (legkésőbb felnőtt korára), hogy ha az ő gyenge pontjaiban segítik, amíg ő kiskorú. Mármint ha alkati okokból védtelen, adott helyzetben.

Elmondok egy analóg, hasonló példát, a szkeptikusok számára (ha esetleg szkeptikus is olvassa e sorokat) :

egy kicsit más eset, de egy biz. ponton hasonló esetre emlékszem vissza, amikor is egy magatartás zavaros 4 éves kisfiúval rendszeresen játszottunk ölbéli játékokat, ami minden ovis számára megnyugtató, és kedves játék, pl kerekecske gombocska, valamint arc simogatók.

Amikor agresszívan viselkedett, a helyzetre számos megoldás volt, pl terelni az indulatait semleges irányba (rombolja le az én kockaváram, és ne az ovistársáét). Azonban hosszú távon fokozatosan enyhítette az agresszióját az ölbéli játék, mert gyengédséget, bizalmat, védettséget élt meg, törődést, odafigyelést, nyugalmat.

Egyfelől a nyugalom hatott rá, másfelől az magatartás zavar hátterében sokszor szorongás áll (ritkábban trauma), ennél fogva egyidejűleg a magat.zavarának OKÁRA IS hatott a gyengéd ölbéli játék velünk, felnőttekkel.

Tehát még amikor ellentétes temperamentumú gyerekek viselkedési okait vizsgáljuk, olyankor is gyakran hasonló okokat találunk, ha nem alkati: szorongás. És hasonló felnőtt attitűd (gyengédség) mindkét fajta gyermekere jól hat hosszú távon.

De ha eltérő az ok, pl alkati az ok, akkor meg legalábbis a felnőtt hozzáállása, törődése hasonlóan jól hatással van mindkét alkatúra, általában.

(Persze ha, tegyük fel, trauma áll a háttérben, akkor ez a hozzáállás nem elegendő, bár akkor is hasznos.)