Ti kisgyerekes anyakent mennyire vagytok elegedettek az eletetekkel?

Őszinte leszek. Néha szeretnék meghalni.:(

Amíg nem volt gyerekünk, tökéletes volt a kapcsolatunk a férjemmel. Miután szülők lettünk, teljesen megváltozott a férjem. Amíg itthon voltam az volt a baja, hogy bár minden házimunkát én csináltam itthon, én foglalkoztam a gyerekünkkel, ő minimálisat, nem becsült, mert ebben nem lehet elfáradni, bezzeg ha dolgoznék, mint ő. Utána elkezdtem dolgozni. Nyilván több km-re járok dolgozni, tömegközlekedéshez vagyok igazodva, emiatt 11 órát vagyok távol az otthonunktól, így nyilván nem jut annyi idő házimunkára, plusz a gyerekünk kis iskolás, sokat kell vele foglalkozni, azt is én csinálom, de mégsem vagyok megbecsülve, mert hogy itthon az ő állítása szerint nem csinálok semmit. Na, nem mintha ő olyan sok mindent csinálna. A nemi életünk szinte a nullával egyenlő. Pedig nem vagyok rossz nő. Megmaradtam nőnek lenni, olyan munkahelyen dolgozom, ahol sok férfival kerülök kapcsolatba, nem nagyképűségből mondom, de minden ujjamra kaphatnék egyet, ha akarnék, tehát nem a külsőmmel vagy a nőiességemmel van gond.

Nem vagyunk soha kettesben. Vagy én vagyok a gyerekünkkel, vagy ő van a gyerekünkkel, vagy hármasban vagyunk, de kettesben soha nem vagyunk és nincs is rá igénye.

Számtalanszor próbáltuk megbeszélni, soha nem változott a helyzet. Idén úgy döntöttem, hogy nem bírom tovább, elválok. El is költöztem, de a gyerekünk nagyon-nagyon rosszul viselte, egész nap mást se hallottam, minthogy neki az az otthona, ő ott akar élni, függetlenül attól, hogy megértette, hogy mi a helyzet, de nem tudta elfogadni, a férjem minősíthetetlenül bánt velem ezek után, ezért inkább úgy döntöttem, hogy feladom a saját boldogságomat és hazamegyek a gyerekünkkel és tűrök még egy pár évig, amíg nem lesz elég nagy a gyerekünk, hogy meg tudjon birkózni a dolgokkal.

Barátnőim vannak, de soha nem találkozom velük, mert a férjem nem tudná elviselni, ha elmennék otthonról, mert biztos pasiznék, ezt gondolja, szóval évek óta elmart ily módon a barátnőimtől.

Szóval sajnos van ilyen élet is kisgyerekkel.:(

Kérdező, enyém volt a 3-as válasz. Hol látod te abban azt, hogy nálam mindig minden tökéletes? Azzal kezdtem, hogy leírtam, hogy vannak káoszos időszakok, mint pl. most, beteg a gyerek, úszik a konyha, és este 9-kor ülök le dolgozni. Írtam, hogy nem sportolok (jó, mondjuk épp terhes is vagyok, így nyilván nem az a prioritás), hogy nem szánok külön időt az ápoltságra, havi egyszer hajfestés, és ennyi. Aztán hozzátettem, hogy de vannak jobb napok, amikor minden tiptop, meg vannak olyanok is, amikor azért nem az, mert szimplán szarok az egészre, nem vagyok mindig topon, ez van. Ha neked ez tökéletes, akkor eltérőek a fogalmaink ezzel kapcsolatban.

De amúgy ja, mindemellett általában véve továbbra elégedett vagyok, mert összességében azért szerintem jól működik a családunk. Ahhoz, hogy így érezzem, nem kell mindig mindennek 100%-on működnie, én nem kapok hülyét attól, ha valami épp csúszik, valamivel elúszok, ettől még nem érzem úgy, hogy szar minden.

7-es válaszoló vagyok... elolvastad egyáltalán a válaszokat, kérdező? :) Ki írt tökéletességről? Szerintem feltetted a kérdést, és készültél az ugrásra egyből...

Ne haragudj már, hogy a problémák ellenére elégedett tudok lenni, na!

Sajnálom, hogy te nem... mert a kommentedből süt a keserűség és irigység, a mély boldogtalanság. Ha baj van, inkább kérdezz te is, kérj segítséget! Ne másokat piszkálj, hidd el, az csak elveszi a maradék energiádat!

S ezt most jóindulattal írtam, bár biztos nem fogod elhinni. Sajnállak. Kitartást kívánok.

16

Miért nem ezzel kezdted?

Nem lesz jobb a rettenetesen frusztrált és szomorú kommenteddel leírt életed attól, hogy másokat képmutatónak bélyegzel ... Tudod, rajtad nem az segít, hogy másokat is sorstársaknak vagy hazugoknak vízionálsz. Hanem ha elhiszed, hogy lehet másként, és ellenesed a trükköket, stb.

Nem, nem írt tökéletességről senki. De nem mindnekinek annyira rossz, mint neked.

Teljesen hullámzó volt egy darabig. Volt, hogy úsztam a boldogságban, mert gondolatban sem kellett/akartam még a munkával foglalkozni, és minden napom a baba töltötte ki. Aztán elkezdtem kikacsingatni, úgy négyhónapos korában. Zenész vagyok, akkor a férjem segítségével együtt elutaztunk Szegedre egy egynapos kurzusra, fantasztikus volt! Utána elkezdtem visszailleszteni projektszerű munkákat, amik általában változóan időigényesek, szóval volt, amit pár délelőtti alvás alatt megcsináltam, más esetében meg a hajam téptem, hogy nem leszek kész a határidőre. Szóval borult minden. Féléves korában elkezdtem mozogni, jót tett :)

Sajnos vagy önfeledten jólérzem magam vele, tiptop a lakás, de nem fejlődök szakmailag... vagy dolgozom, ő bölcsiben van, és a maradék minőségi időt aktívan és boldogságban töltjük, de rohad a lakás... mozogni majdnem egy éve semmi... 100 kiló vagyok, rengeteget híztam. Mindez egy odaadó, normális hozzáállású férjjel, akinek nem ciki gondozni a gyerekét, sem mosogatni vagy porszívózni.

Szóval nem, nem tökéletes, valami mindig hibádzik, és van olyan, hogy rohamszerűen elégedetlen vagyok, és akkor az szar érzés. Jobb esetben átgondolom olyankor, hogy logikusan milyen sorrendben, mit kell tennni ilyenkor ahhoz, hogy a balansz kicsit egészségesebb legyen. Amikor sikerül, az katartikus érzés. Azt szeretem :)