Van olyan szülő, aki jobban "élvezte" a gyermeknevelést, szülői létet óvodás és nagyobb gyerekkel, mint babával, vagy totyogóval?

Huh, de sokáig röhögtem ezen a "Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" szövegen. Hát mi fájhatna jobban, mint a hasfájás vagy a fogzás, amikor el sem tudja mondani a pici, hogy mi baja van? Mi fájhat jobban, mint egy nagy vérző seb a térden, amin nem tudok hirtelen segíteni többet, mint felkapni a gyereket és szaladni haza és közben együtt sírunk.

Most elsős. A tanítónénijétől tanultam a fenti mondás kissé keményebb verzióját: "a kicsi, a lábadat tapossa, a nagy a lelkedet."

Még csak 7, de amikor először történt, hogy nem vele sírtam, hanem miatta, na az megrémített, akkor megértettem ezeke a mondásokat.

De mindezek ellenére jobban élvezem, hogy ilyen "nagy". Vagyis azt hiszem, mindig azt élvezem, amiben éppen benne vagyunk. Néha előre pörgetnm az időt, hogy nagyobb legyen, okosabb, értelmesebb, ne kis szeleburdi... aztán meg jó lenne megint babázni inkább kicsit és visszasírom a dajkálhatós időszakát.

Igaz a mondás szerintem. Igaz, nekem csak egy van, már 8 éves. De esküszöm, pihentebb voltam 3 éves kora előtt mint most. Ez a folyamatos logisztikázás kimerít.

Az oviban a havi egy hét betegség merített ki. A munkahely-háztartás-iskola eddig a legnagyobb feladat.

Különórára járatni, ki viszi, ki hozza el, és ez a havi egyszer "el kell vinni a gyerekeket délben"-től már rosszul vagyok.

Ha a férjemnek nem lenne rugalmas a munkaideje, fogalmam sincs, hogy oldanánk meg.

De még így is hatalmas kérdés számomra, hogyan ér oda a szülők 90 %-as fél 4-re (!) a gyerekért. Milyen munkaidejük van?

Érthetetlen.

Meg anyagiak szempontjából is, ahogyan nő, úgy kerül egyre többe.