Anyai “pofon” anyai kiabálás meddig normális?

Tesóm folyton kiabál a szédült 3 évesével, a gyerek tojik rá, már megszokta a hangzavart, meg se kottyan neki. Mintha a rádió szólna.

Szerintem ésszel próbáld.

Semeddig.

Az indulat a tehetetlen ember fegyvere.

Pofon soha, semmikor. Nem elsősorban a fizikai fájdalom miatt.

A lányom négy éves, játékból szoktunk bunyózni. Vagy "jé, egy dob!" felkiáltással csapkodom a hátsóját - ilyen esetekben hatalmas vigyorral röhög. Egyszer mérges voltam rá, mert az istennek se akart felöltözni, a kezemben levő pólójával legyezgettem a fenekét (nem, nem csaptam vele, hanem hozzáérintettem), hogy haladjon. Rémülten kérte, hogy hagyjam abba. Nem fájt, de érezte, hogy indulat van mögötte.

Hasonló okból nincs értelme a kiabálásnak. Ha elbambul és fel kell kelteni a figyelmét, akkor a nevét lehet hangosan mondani, vagy tapsolni vagy zajt csapni, de a kiabálás nálam azt feltételezi, hogy agressziót közvetít. Ez csak rombolni tud.

Ide nem keverendő az a kiabálás, amikor a játszótéren a gyerekzsivajt kell túlkiabálni, hogy meghallja a gyerek, hogy szólsz neki. Ott nincs indulat, csak emelt hangerő. Ez nagy különbség.

Gyereket megütni: fizikai bántalmazás, ezen nincs mit szépíteni. A kiabálás meg verbális bántalmazás.

Aláírom, hogy mindenkinél elpattan a cérna és bár tudja, hogy baromság, felbőg, mint az oroszlán. Az nem mindegy, hogy ez ritkán történik meg és a szülő konstatálja, hogy helytelenül viselkedett, hovatovább a HANGNEMÉRT bocsánatot kér a gyerektől - még ha a méreg jogos is volt - vagy felmentést keres magának, hogy normális kiabálva és pofozva nevelni.

A kérdésredre válaszolva, az alábbi variációk fordulnak elő, ha már 200 a vérnyomásom (igen, a kisgyerekek idegesítőek néha,hiába szeretjük őket)

- tudatosítom, hogy most nagyon felfokozott állapotban vagyok

- kimért hangsúllyal, személyeskedő megjegyzés nélkül elmondom, hogy mi szeretnék, hogy csináljon/hagyja abba. Ilyenkor nincs mosoly, az arcomon is látja, de el is mondom, hogy most mérges vagyok rá.

- Ha nem látok szándékosságot, de mégis marha idegesítő a viselkedése, akkor humorral próbálom jelezni, hogy kibuktam. Ez lehet "csiklandozós büntetés", azaz addig csiklandozom,amíg meg nem ígéri, amit el szeretnék érni.

De könnyebb lenne válaszolni, ha konkrét példákat írnál.

Egy esetben elfogadhatóank tartom a haj leüvöltését a gyerekről: ha valami életveszélyes mutatványra készül és túl sok méternyi távolság van, hogy odaérjen a szülő és elkapja. Ha azzal mentem meg az életét, hogy ráordítok, akkor igen, inkább azt választom. De ez elég ritka eset, ilyenkor a felnőttek is ordítanak egymással, adott esetben fizikai sérülést is okoznak (pl autó elé kilépőt visszrántják a földre, ahol kisebb sérüléseket szerez az eséstől). Ilyenkor a kisebbik rossz elve érvényesül. Inkább pár zúzódás, mint halál.

Cirógassa csak mindenki a gyerekét, ezért van annyi idióta gyerek az oviban, tisztelet a kivételnek. Bocsánat, de ez kijött belőlem. Újabban divat ezt csinálni, ne szóljunk rájuk, ne kiabáljunk, azt meg végképp felejtsük el, hogy esetleg ráüssünk a fenekükre... Vicc!

Kérdező, úgy neveled ahogy akarod, egyértelműen a bántalmazás az bántalmazás, de időnként egy pofontól vagy fenékre veréstől még nem lesz lelkisérült a gyereked. Mindenki a saját gyerekét ismeri, tudja, hogy mivel tud rá hatni. Csak egy példa: a lányom érzékeny, ha havonta egyszer rákiabálok elsírja magát, nála elég a hangsúlyosabb beszéd, a fiam akkor tér észhez ha ráüvöltök (időközönként, nem naponta), egyből tud viselkedni és nem csak 5 percig.

Kétszer kaptam pofont, egyszer apától, egyszer anyától 29 év alatt, de megérdemeltem.

Ordítás nem volt, határozott, kicsit felemeltebb hangon szóltak, ha már kezdtem túlmenni a határon, de az elég is volt.

Mostohaanyám ellenben folyamatosan üvölt a gyerekeivel, néha megüti őket. Igazából hatása nincs, a fiai megszokták, lényegében leszarják, ha ordít.

Ellenben, ha apa emeli fel a hangját, azonnal tudják, hol a helyük.

Szerintem semmi haszna nincs feleslegesen kiabálni és testileg fenyíteni.