Szokásos, gyerekkel kiabálós kérdés. Tudom, hogy igazam volt, mégis szörnyen érzem magam. Ti hogyan juttok túl ezen az érzésen?
Két gyerkőc, 5 éves fiú, 3 éves lány. Ők a mindeneim. Először (kb. az első 10 próbálkozásom) mindig higgadtan próbálom kezelni a hisztiket, nem kiabálok, nem ütök, tudom, hogy az ekkora korú gyerekek értenek már a szóból. Sokszor bizonyítják is. Viszont néha teljesen elmennek otthonról a kis fejükben, akkor aztán semmi nem számít: toporzékolnak, üvöltenek, meg sem hallanak.
Ma reggel pont egy ilyen történt, a két gyerek kb. 5 perc eltolással tűrhetetlenül viselkedett. Többször próbálkoztam nyugtatni Őket, higgadt maradtam, persze, közben üvölteni tudtam volna én is. Az általában birkatürelmű férjem is kiakadt, éreztem Rajta a feszültséget, Ő rajtam, egymást sem igazán tudtuk segíteni.
Valahogy nagy nehezen beültettem az üvöltő gyerekeket a kocsiba, elindultunk, csendben voltam (még akkor sem kiabáltam, hátha mindenki megnyugszik). Végre a fiam is abbahagyta. Akkor elkezdtem mondani, hogy ez tűrhetetlen volt, blabla, a szokásos szentbeszéd. Majd a fiam egy bocsánatkérés után megszólal, hogy hangosítsam föl a rádiót (mintha Ő le is tudta volna a dolgot, hát nekem meg nagyon nem sikerült ennyivel lerendeznem). Erre kitörtem, üvöltöttem Velük, már nem tudtam kontrollálni magam, szerintem fröcsögtem is kiabálás közben. A gyerekek először megszeppentek, aztán elsírták magukat, sűrűn bocsánatot kértek, tényleg sajnálták. Én meg csak tomboltam, mondtam a magamét (mintha kinyitottam volna egy szelepet). Már akkor megbántam, de úgy éreztem, igazam van, van az a pont, amikor a szép szó nem használ, sokkal inkább kizökkenti Őket egy erőteljes lehordás. Pedig tényleg nem szokásom üvölteni Velük.
Persze, van olyan, hogy hangosan Rájuk szólok, amikor megy a csetepaté közöttük, de szerintem nem mindennapos nálunk a kiabálás, az ilyen verbális agresszió (mert ez már azt a határt súrolta).
Most sz.rul érzem magam. A reggel együtt töltött rövid időnk ilyen cefet módon alakult, aztán egész nap távol egymástól (Ők oviban, bölcsiben, én a munkában), nagyon hiányoznak.
Remélem, délutánra mindannyian kicsit jobban leszünk.
Ti hogyan csillapítjátok a lelkiismereteteket (még akkor is, ha tudjátok, hogy igazatok volt)?
válasza: válasza: válasza:Én azt nem értem, miért a már "megjavult" gyerekere zúdítod az elfojtott dühödet.
Így sokkal rosszabb.
Én is szoktam kiabálni, ha mérges vagyok. Szerintem jó, ha látják, hogy a pillanatnyi viselkedésükkel borítanak ki, könnyebben kapcsolják össze a viselkedésüket a következménnyel, mintha utólag tenném ezt.
Ezert nekem ritkán van lelkiismeretfurdalásom kiabálás miatt. Mondjuk sosem hordom le őket.. utálom ezt, nálunk ezt csinálták a szüleim. Mindig megvárták, hogy elmúljon a rossz viselkedés, ha nem múlt, rásegítettek erőszakkal, utána pedig jött a szentbeszéd.
Inkább bekaptam volna még pár pofont vagy fenekelést, minthogy végighallgassam.
A gyerekek nem direkt csinálják a dolgaikat, a te szentbeszédedet ők is tudják maguktól, csak nem tudnak ellene tenni, mert gyerekek, nehezen kezelik az érzéseiket, indulataikat, kevésbé következetesek.
Utólag ők is tudják, mi a helyes, pont úgy viselkedsz, mint az az anyuka, aki visszamondatja a gyerekkel a mese tanulságát.
Ne ismételd a nyilvánvalót, mert meg fogják utálni a felesleges kioktatásodat, mintha jobban tudnád. Ők is tudják elméletben, csak kivitelezni nem tudják még.
Szerintem a nagy már rég utálja a felesleges szövegelést, ezért váltott ilyen durván a zenére, csendre intve téged.
válasza:Nem kell itt magyarázkodnod. Túl nagy ügyet csinálsz ebből.
Pár kötélidegzetű, birkatürelmű embert leszámítva mindenkivel megesik.
Én pl. nagyon sokszor ordibálok.
Gyereket nevelni iszonyatosan nehéz, nem fogok betegséget generálni magamban az elfojtott indulatokkal, ha úgy van én bizony kiadom magamból a gőzt.
Sőt, sokszor bizony a szép beszéd már nem használ csak ha a lányomra üvöltök ( 5 éves múlt és sokszor nem tudja hol a határ).
Persze van amikor ő is elsírja magát, mert megijed. Nem baj, ha mindenki lehiggadt megbeszéljük és kész.
Nyugodtan üvöltsd ki magadból a feszültséget, ha úgy érzed, nem bírod, ne tartsd magadba, mert ezzel magadnak ártasz.
Igen, 3-as, igazad van. Bárcsak meg nem történtté tehetném! Pedig tényleg a legjobb szándék vezérelt, amikor a nagy hiszti után is képes voltam percekig csendben ülni, és vezetni, és nem Rajtuk levezetni a feszültségemet, hanem valahogy magamban elrendezni a dolgokat. És pont ezért hozott ki ennyire a sodromból a fiam hirtelen váltása. Pedig Ő már tényleg bocsánatot kért. Hiba volt Rájuk zúdítani utána mindent.
Szerinted mindent elrontottam? Nem a sebeimet akarom nyalogatni, ne érts félre kérlek, hanem szeretném tudni, hogy helyrehozható-e a dolog, mert minden erőmmel ezen lennék.
A gyerekek egyébként a lépcsőházban és a ház előtt a parkolóban tomboltak, a fiam még a földre is levetette magát, mert nem Ő nyitotta ki az ajtót (az ajtóban megfeszítette magát, kint meg várakozott valaki, aki épp be akart menni a lépcsőházba, kellemetlen volt), aztán meg elszaladt. Ott akkor nem akartam veszekedni Velük, akármennyire ott és akkor lett volna ennek az ideje, mert nem akartam a két tomboló gyerek mellett még én is patáliázni a parkolóban.
Képes is lettem volna lenyugtatni magam, ha a fiam nem szól egy ilyet (olyan volt, mint egy szikra a puskaporra, robbantam).
Ma délutén megbeszélem Velük a dolgot, elmondom Nekik, hogy az Ő viselkedésük, és az én késleltett és eltúlzott reakcióm is helytelen volt. Helyre tudom hozni?
Köszönöm, 4-es a Te kommented is. Ott a parkolóban nem lett volna helyes üvöltenem, úgy éreztem. Rájuk szóltam, nem hagytam annyiban, de az volt a célom, hogy mihamarabb a kocsiban legyenek, ne üvöltsék már föl kora reggel az egész lakótelepet.
Egyébként azért próbálok sokáig higgadt maradni, nem felcsattanni, mert sokkal több olyan helyzet lenne, amelyben fölcsattannék, ha engedném magamnak. Ez egy belső igény, hogy higgadt próbálok maradni. Apukám volt nagyon temperamentumos ember (örököltem Tőle egy nagy adag hevességet), Ő rengetegszer csattant föl. Én ezt nem szeretném. Viszont ez a másik véglet (katasztrófa, ha a gyerekekre zúdítom később a feszültségemet).
válasza: válasza: válasza:Jó isten, azért nem kell úgy előadni, hogy egy kiabálástól örök életre lelki sérült lesz a gyerek. Ülj le velük, mondd el, hogy miért akadtál ki és hogy a tetteiknek következménye van, nem csak ők lesznek hisztisek, neked is pont olyan rosszul esik, ah a másik kiakad, mint ahogy nekik is nyilván rosszul esett a te hisztid.
Meg kell értetni, hogy az ember néha kiborul, de nagyon csúnya dolog ezt a másikon levezetni, ők is ezt csinálták, te is ezt csináltad. Kvittek vagytok. Nem lesz tettől egyik se lelki nyomorult, hogy ezen ennyire fennakadj, legalább látják mit érnek el az ész nélküli hisztivel.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!