Ti mindig elmondjátok a gyerekeknek, hogy nem rá haragszotok?

Nem, mert nem hazudok a gyereknek. MIkor nagyon rosszat csinál, akkor bizony rá haragszom,mivel ő volt szófogadatlan vagy rossz.

Annyi hogy azt sosem mondom hogy buta vagy, hanem hogy butaságot csináltál.

Hat helyzetfuggo. Ha pl fel ala futkos a lakasban, es veletlenul osszetor egy vazat, akkor nem fogok ra haragudni, foleg, ha megbanoan odajon, es megkerdezi, hogy haragszom-e. Akkor megmondom, hogy nem, de szeretnem, ha jobban figyelne, es nem orulok annak, amikor ilyet csinal, ugyhogy nincs tv x ideig, de nem haragszom ra, de tudnia kell, hogy a figyelmetlensegnek kovetkezmenyei vannak.

Ha pl az oviban megverne valakit, akkor haragudnek.

Én is a gyerekre haragszom, mert butaságot csinált/rosszat csinált.

Mondjuk ritkán mondom, hogy haragszom rá, általában azt mondom, hogy ez fájt nekem/ezt nem szabad csinálni/ez rossz/ne csináld/rosszat csináltál.

Akkor haragszom csak rá, ha direkt bosszant vagy okoz fájdalmat. Akkor is hozzáteszem mondjuk, hogy attól még szeretem, csak mérges vagyok mert megütött mondjuk.

Ha úgy érzem mentem agyoncsapom, akkor viszont gyorsan szólok neki, hogy menjen innen gyorsan, mérges vagyok. Próbáltam én lelépni, de jött utánam, ha bezárkózom veri az ajtót és csak még idegesebb leszek. Nem szép, de ez van.

Én mindig a tettét minősítem csak.

És a következményekre tanitom pl bocsánatkérés, hibajavitas stb

Sulyos hibák a szulő felelossege es nem a gyereké.

Gyernekem még az autoutra is kirohanna es nem azert mert rosszhanem mert a sulyat nem fogja fel.

Ugyanaz neki autoutra rohanni mint fagyival leennie magát.a helyzet sulya nem valtoztat azon hogy mit minősitek.mindig a szándekot/cselekedetet itelem el mert abbol tanul csak.

Utolso. Egy gyerekkel szakertők szerint azt is ereztetni kellene hogy szereted miközben haragszol.mert amugy ilyenkor kepesek azt hinni hogy nem. Es ezekbol fakad a majdani kudarcfeldolgozasi problemai is es az hogy az elet sulya alatt feladja a bajokat ahelyett hogy megoldasokat keresne. Masok meg itt sirnak pl ha veszit jatekban a gyerek akkor tombol..

Pont azert mert azt hiszik oket csak akkor szeretik ha jok. Es ha valami rosszul sikerul, akár a saját ötletük rosszul sül el magukra is haragszanak es azt hiszik nem szeteti akkor oket anya sem akire ők viszont nem tudnak soha haragudni pedig lenne jocskán miért...

Egyetértek a 7-essel (fel is pontoztam), viszont pontosítanám, kiegészíteném: életkorfüggő is a kérdés, hiszen a tudatosság megjelenik 4 éves korban halványan, bár egyéntől függően 5, vagy 6 évesen kezd jelentősebb teret nyerni, és sajnos egy részük visszaél evvel.

Én csak a tudatos ártás miatt haragszom felnőttre, gyermekre (nyilván tehát csak 5 éves kortól képes tudatosan ártani másnak), bár csak átmenetileg neheztelek.

Máskülönben a kisgyermek sosem rossz, legfeljebb a tette az, olykor. Pl ha kimarad a dackorszak (valamikor 1-3 éves kor között), akkor a gyermek éntudata sajnos nem erősödik meg kellőképpen, az önismerete pedig

az életkorának nem megfelelő lesz a későbbiekben,

hacsak nem sikerül bepótolnia e hátrányát (ami eleinte, kisgyermekkorban az értő felnőtteken múlik).

Tehát egyfelől életkorfüggő is a kérdés.

Másfelől temperamentumfüggő. Vannak gyerekek tehát, akik egyéb okokból, részben temperamentumukból eredően nehezen tudnak veszíteni, főleg az extrovertáltak (kolerikus, szangvinikus) közül.

Azonban mindennel egyetértek, amiket a 7-es írt, pusztán kiegészítettem és pontosítottam sorait.

Még mindig én vagyok. A hetes kapcsán még annyit, hogy valóban gyakran a kudarcfeldolgozási képesség ebből (is) eredhet, amit említesz, viszont azt tartsuk szem előtt, hogy akihez gyerekkorában a szülei alapvetően negatívan viszonyultak a legnagyobb arányban,

az nem feltétlenül jár olyan következménnyel, hogy a gyermek életképtelen lesz / nem tud problémát megoldani, stb...

Ezt csak a teljesség kedvéért tettem hozzá, nehogy bárki azt higgye, hogy a rossz szülőtől a gyerek tuti "bénuci" lesz...

És ezt már NEM a hetesnek mondom, hanem úgy általában inkább azoknak, akik elcsúsznak ezen.

A nehézségek gyakran okossá teszik a gyerekeket, vagy a majdani felnőttet, és erőssé.

Míg mások elbuknak a szüleik negativizmusától.

A szülői ártás tehát "dupla vagy semmi", a gyermekük jövőjét tekintve, bár szempontfüggő, tehát lesz, amiben a gyermeküknek nehézségei lesznek évekig, vagy évtizedekig (hiányok, gátlások stb), és lesz, amiben messze az átlag fülé emelkednek (bár szomorú, ha ilyen árin, hogy ártottak nekik szüleik, anno.)

(És tehát vannak, akik szinte minden lényeges szempontból elbuknak, ha a szülői ártás súlya alatt összeroskadnak.)