Ti is így állnátok a dolgokhoz? A lányotok kedvéért képtelen lennétek engedni?

Van egy 4 éves lányom. A csoportjában volt egy szintén 4 éves kislány. A kislány szülei elváltak, és én összejöttem az apjával.

Együttélésig nem jutottunk, sőt addig sem hogy elmondjuk a gyerekeknek, hogy mi van, csak "barátok" voltunk a szemükben, de a kislány abban az időben sokszor előfordult, hogy eljött hozzánk, amikor az apja esetleg nem ért egész nap rá a látogatási idő alatt. Ilyenkor elhozta hozzánk a kislányt és jött érte, akkor ő is velünk volt. De a gyerekek semmiről sem tudtak, nem előttük zajlott a dolog. Viszont amikor többet együtt voltunk a "barátságunk" miatt + a kislány volt nálunk egyedül is elég sokszor, teljesen összeszoktak a lányommal, főleg, hogy oviban is együtt vannak.

A dolog azonban nem működött annyira, ezért vége lett. Eltelt pár hónap és újra összejött a kislány anyjával.

Ez tök jó, szerintem így a legjobb a gyereknek is, én semmit sem érzek ilyen téren, teljesen közömbös vagyok. Viszont a gyerekeket nagyon megviselte ez a helyzet pedig még csak azt sem tudják, hogy mi van. De azóta a kislány nem volt nálunk, az anyja nem is akarja engedni. Én ezt megértem, de a kislánya ma is sírva könyörgött, hogy én hozzam haza, mint máskor, majd az apja jön érte. Ennek már 2 hónapja és a helyzet nem jobb. Az én gyerekem is állandóan a kislány nevét hajtogatja meg azt, hogy "amikor majd jön..."

Hogyan értessem meg vele, hogy nem jön? Hogy már nem is fog jönni? Én teljesen érzelemmentesen tudom kezelni a dolgokat, de a gyerek anyja nem. Múltkor a kislány megkérdezte, hogy esetleg én nem akarom-e hogy jöjjön. Mondtam neki, hogy tőlem jöhet, beszélje meg a szüleivel. Erre kibukott az anyja, hogy én lázítom, hogy jöjjön hozzánk. Szerintem nem.

Mikorra lépnek túl a gyerekek a mi szakításunkon? Ez mennyire normális? Végül is már 2 hónapja. Ti sem engednétek a gyereketeket?