Ha gyermeked vígasztalod, mert "bántották" (majdnem egy korosztály), akkor nem a mártírszerepet tanítod neki óhatatlanul is?

Én is mindig azt tanítom a lányunknak, hogy álljon ki magáért.

Ha bántják, ne hagyja magát. Vagy szóljon óvónéninek, vagy védje meg saját magát.

Sőt, ami nagyon tetszett, pont egy hete mesélte, hogy oviban megharapta egy másik kislány és mikor mondta az óvónőnek, ő azt válaszolta neki, hogy hát harapj vissza :))

Szerintem a világ legtermészetesebb dolga, hogy ha BÁRMI miatt szomorú, akkor vigasztalom, együtt érzek vele. Ezt fogom vele tenni akkor is, ha 30 évesen lesz szomorú valami miatt, nemhogy gyerekkorában.

Legföljebb, ha valami tényleg nevetséges apróságból csinál problémát magának, akkor próbálnám megértetni vele (de akkor is kedvesen), hogy miért nem jó minden apróságon fennakadni.

Szerintem te nagyon rideg szülő (anya?) lehetsz.

Ha én leszidom, és utána látom, hogy megbánta, amit tett, bújik hozzám, akkor igenis átölelem, megsimogatom és valami olyasmit mondok neki, hogy "apa szeret téged ilyenkor is, csak azt nem szereti, ha ilyet teszel".

Különben is, ha összetört valamit, akkor hogyan tenné jóvá azzal, hogy feltakarítja? Attól még tönkre tette azt a tárgyat! Vagy megbocsátom neki, mert szeretem (és ezt leginkább egy öleléssel tudom kifejezni), vagy a fene megette az egészet.